Mi pedig leborultunk előtte. Már járt itt, hódított, de a korona december 15-én került a fejére a Művészetek Palotájában. Nehéz volt megszervezni. A világhírű orosz zongoraművésznek néhány nappal a budapesti fellépése előtt - Novoszibirszkben - ellopták az útlevelét. Csak az utolsó pillanatban, diplomáciai csúcsteljesítménnyel sikerült mégis Magyarországra repíteni.

"Olyan ez a Borisz, ha leül a zongorához, mint egy kedves mackó" - hallottam már sokszor ezt a mondatot, ám Borisz Berezovszkij szerintem egyáltalán nem mackós, inkább arisztokratikus, ahogy a játéka is nemes. Kétségtelen viszont, hogy olyan erő bújik benne, mint egy hatalmas medvében; kevés férfiasabb zongorázást hallottam, mint az övé. Szólóestjét, amely az MVM Koncertek - A zongora című bérletsorozat első hangversenye volt, Beethoven D-dúr szonátájával indította, amit még kicsit hidegen fogadott a közönség, noha tele volt finomságokkal. Melankolikus lassú tételét mély érzéssel játszotta. Aztán hirtelen felforrósodott a hangulat, mert jött a fergeteges La Valse, s Ravel vad táncával mintha már a koncert elején a ráadásokhoz érkeztünk volna, bravózás és ováció. Könnyed Chopin-keringők következtek, majd a szünet után nem sokkal egy újabb kényszerpihenő: Brahms virtuóz Paganini-variációit a cár olyan elementáris energiával szólaltatta meg, hogy elszakadt egy zongorahúr, ki kellett cserélni. Szegény Steinway!

A végére maradt az igazi bravúr: Liszt néhány transzcendens etűdje hangzott el, a virtuóz zongorázás magasiskolái - amelyeket a szerzőn kívül sokáig senki sem tudott elzongorázni -, köztük a "hírhedt" Mazeppa, a Feux follets (Lidércfény) és az Esti harmóniák - briliáns technikával. Berezovszkij úgy belejött, hogy abba sem akarta hagyni, ráadást is adott egy "zsákkal", Albéniz, Saint-Saëns, Gershwin műveit. A cári kincstár becses ajándékait.