H. C. Schonberg zenetudós így fogalmaz: Strauss tragédiája "az az igyekezet, amellyel a hatást elébe akarta helyezni a lényegnek". Mások viszont a lába elé borulnak és rajonganak a muzsikájáért. Így vagy úgy, Strauss mégis zseniális művész volt, a hangszerelés tudományához és az énekhanghoz pedig különösen értett. Hömpölygő melódiái lenyűgözőek.

Íme, itt egy újabb bizonyíték. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar Kocsis Zoltán vezényletével, Rost Andreával a címszerepben Strauss Daphne című egyfelvonásos "pásztor szomorújátékát" adta elő október 5-én a Művészetek Palotájában (megismételve tavalyi miskolci produkcióját). Közel hetven éve nem játszották itthon az operát, mely sötét időszakban, a háború kitörése előtt született, a szicíliai Taorminában. És persze az égvilágon semmi köze a politikához. Az isteni Apollo meg akarja szerezni a szép Daphnét, aki Zeuszt arra kéri, inkább változtassa babérfává, mint hogy Apollóé legyen. Kocsis szerint a mondanivaló aktualitása kézenfekvő: a természetet nem lehet legyőzni. Ahogy a zeneóriásokat sem.

Emlékezetes marad ez a hangverseny több okból is. A nemzeti zenekar csúcsformában játszott, és most aztán minden szólam, hangszer megmutathatta a tudását. Csak a fúvósokat emelném ki, akik minden megszólalásnál brillíroztak. Rost Andrea pedig gyönyörűen énekelt, Daphnéja érzékeny volt, bájos, érinthetetlen. A természet, a művészet, Richard Strauss is megdicsőült. Itt, kérem, babérok teremtek!