Nem tudom, Daniel Cohn-Bendit örül-e annak, hogy már megint "alkottunk" valamit, de megnyugtathatjuk, az együttestől nem kell félnie sem neki, sem a honi értelmiségnek, muzsikálása nem veszélyezteti a demokráciát. Mi viszont örvendjünk, hogy miközben fapados a filmszemle, csonkolni kell az Operaházat, és Mága Zoltán a muzsikus példakép, azért jó dolgok is történnek a kulturális életben. Igaz, "fű alatt": a Magyar Kamarazenekar január 17-i bemutatkozó hangversenyéről csak a suttogó propagandából értesültem. Mindenesetre zsúfolásig megtelt Budapesten a Nádor terem.

Bánfalvi Béla hegedűművész, aki 25 évig volt a Budapesti Vonósok koncertmestere, gondolt egyet, és saját együttest verbuvált, zömmel elszánt fiatal zenészekből. (És ne csodálkozzunk, hogy rajta kívül még három Bánfalvi húzza a vonót új csapatában.) Egy Magyar kamarazenekarunk már volt, Tátrai Vilmosé, de Bánfalvi Béla azt mondja, a névválasztás nem a régi, legendás együttes feltámasztását jelenti, csupán azt, hogy őket a zene szeretetén kívül magyarságuk is összetartja.

A Magyar Kamarazenekar élén Vivaldi A négy évszak című hegedűverseny-ciklusát Baráti Kristóf szólaltatta meg gyönyörű hangú Stradivariján, bravúrosan. Igaz, a Vonósszerenádot, Csajkovszkij slágerdarabját hallottam már jobb előadásban is, de ahhoz képest, hogy egy kamarazenekarnak évekre van szüksége az összecsiszolódáshoz, az új együttes kiválóan játszott. Oda kell rá figyelni. Lelkesítő, különleges hangulatú koncert volt, még sok ilyet kívánunk Bánfalviéknak. Csak a túl pátoszos műsorvezetés volt fölösleges. Az emelkedettséghez bőven elég Vivaldi, Bach, Mozart vagy Csajkovszkij. Meg a magyar szív.