Az istállóban Mozart szól, mondjuk a B-dúr fagottverseny (K. 191) második tétele, a vödrökben frissen csapolt sör habzik, az állatok izmait speciális háncskesztyűvel masszírozzák (más verziók szerint langyos vízsugárral vagy szakéval permetezik), esténként pedig Selye János stresszkutató könyvéből olvasnak fel részleteket, kedélybetegségek elkerülése végett. Mint valami wellness-szállodában. Legalábbis így tartja a legenda, amit ügyes marketingszakemberek évtizedek óta fenntartanak. A sör arra való, hogy javítsa a bélflórát, növelje az étvágyat. A Kobe marhának napi tíz kilogramm takarmányt kell felfalnia (gabona, répa, csíra, burgonya). Az állat, ha besörözött, kevesebbet mozog, az izmok között értékes zsírréteg rakódik le. Tudja ezt minden szesztestvér. A masszírozás épp arra szolgál, hogy fellazítsa az izmokat, és a zsír az izomszövetek között egyenletesen rakódjék le. Ettől lesz a Kobe marha húsa különösen lágy. És emiatt lehet kilónként 80- 150 ezer forintért is eladni.

Mert ne legyenek illúzióink. Kobe vidékén nem japán állatvédők szent szektája neveli a marhát. Pénzéhes tenyésztők száz évvel ezelőtt jöttek rá, hogy ha az őshonos (addig csak igavonásra használt) japán fajtákat európai szarvasmarhákkal keresztezik, értékes húsmarhát kapnak. Ebből kormányprogram lett. Az állatokat elnevezték wagyunak. ("Wa" azt jelenti "japán", a "gyu" meg egyszerűen "marha".) A keresztezésből négy marhafajta jött létre: a feketeszőrű, a barna, a simára nyírt és a rövidszarvú. Hjógo tartomány marháit összefoglaló néven tadzsima marháknak nevezik.

Kevesen tudják, hogy a Kobe nem marhafajta, hanem minősítés. A Japan Meat Grading Association szigorú szabályok szerint osztja a Kobe minősítést. Ellenőrzik a hús márványozottságát, besorolják színét, textúráját, vizsgálják az izomzat lazaságát, a zsírsavak összetételét, még a hús fényét is osztályozzák. A tavaly Japánban levágott nyolcszázezer wagyuból alig négyezer kapta meg a legmagasabb (ötpontos) minősítést. Egy ilyen 7-800 kilós állat eladási ára azonban (élősúlyban) elérheti a húszmillió forintot is. Egy Kobe ribeye steak (rostélyos) ugyanolyan luxusétel, mint a több százezer forintos beluga kaviár, az albai fehér szarvasgomba, a strasbourgi libamáj, az indonéz Kopi Luwak kávé, amiből évente mindössze tíz kilogrammot állítanak elő, a Knipschildt csokoládé, vagy a különleges vörösborok (például a Petrus).

A Kobe név éppúgy eredetvédett, mint a Champagne pezsgő vagy a lübecki marcipán neve, Kobe húst, élő állatot, embriót Japánból exportálni szigorúan tilos. Ehhez képest budapesti steakhouse-okban is kínálnak eredeti Kobe steaket. (Becsületesebb helyeken "Kobe-stílusút".) Ez úgy lehetséges, hogy az 1990-es évek közepén Japán - szigorúan tudományos célból - engedélyezte néhány állat exportálást az Egyesült Államokba. A "tudósok" aztán eladták a borjúkat Ausztráliába, Kanadába. 2006 óta Svájcban és Németországban is működnek wagyu marhát tenyésztők, sőt néhány éve Ófalu határában Zichy Mihály is kísérletezik a tenyésztéssel.

Sokan állítják persze, hogy az egész Kobe-őrület puszta bohóckodás, a skót Aberdeen Angus, az angol Hereford, a francia Charolais vagy a Fehér-kék belga ugyanolyan jó minőségű húst ad, mint a wagyu. Ám ez nem igaz. A Kobe steak különleges ízét az adja, hogy sütéskor a zsírban lévő cukrok karamellizálódnak. Ráadásul a hús harminc százalékkal több telítetlen zsírsavat tartalmaz, mint bármilyen más húsfajta, tehát még koleszterincsökkentő diétára is alkalmas. Japánban (szasimiként vékonyra szelve) nyersen is fogyasztják; talán a vörös tonhal ízéhez hasonlítható. Számos helyen sütés előtt a marhát különleges puha sütőpapírba csomagolják, és úgy helyezik a grillre. Állítólag a XVIII. században sütötték így a harcosok a vaddisznóbélszínt. Kobe rostélyost, bélszínt, hátszínt vagy T-bone szeletet sütni azonban korántsem könnyű mesterség. Klopfolni, pácolni tilos, sózni csak a végén, egyszerűen bízni kell a húsban és az ösztöneinkben. Mert ahogy Brillat-Savarin, a mester mondja: "A szakácsmesterséget megtanulhatja az ember, de pecsenyesütőnek születni kell!"