Pedig nagykanállal ette az életet. Falta a nőket, az irodalmat, megszégyenítette a legnagyobb bendőket is. Kocsmáros volt anyai nagyapja, a vadászatot apjától tanulta, anyja évekig minden reggel bárányragut főzött, hogy ha betörnek a kozákok, legyen mit adni nekik, nehogy megerőszakolják a lányokat. Kozákok nem jöttek, a bárányt francia katonák zabálták föl, Dumas pedig egész életében vendégül látott boldog-boldogtalant; hiába írt ötszáz regényt, a végén mindig csődbe ment. Hogy mekkora gourmand volt, kiderül regényeiből, elég felidézni Monte Cristo grófjának lakomáit vagy azt a reggelit, amit a kalandor Cagliostro gróf ad vendégei tiszteletére, s amely még Rousseau-t is ámulatba ejti: "Friss marlyi tejszín, pompás luciennes-i barack és szilva, porcelántálon párolgó nanterre-i hurka és kolbász."

Dumas ugyanis nemcsak enni tudott, de főzni is. Legendák keringtek kellemetlen szokásáról, ahogy megjelent az éttermek konyhájában, kivette a hüledező szakács kezéből a fakanalat, s máris sózott, fűszerezett, saját ínyére alakította az ételt.

Mi sem természetesebb tehát, mint hogy élete utolsó évtizedeiben gasztronómiai enciklopédia megírását tervezgette. "Régi vágyam, hogy munkásságomat egy olyan művel koronázzam meg, amely nemcsak az olvasónak szerez örömet és szórakozást, de nekem is - mondja. - És mi lehetne kellemesebb, mint evésről- ivásról írni, közben anekdotázni? Ez a könyv lesz öregkorom vánkosa."

A munkát mégis halogatta. Garibaldi katonájától, a legendás Teleki Sándor gróftól tudjuk, hogy miért. "Míg Olaszországban emigránskodtam (éppen tizennégy évig), abban a nagy szerencsében részesültem, hogy az öreg Dumas minden évben nálam töltött egypár hetet - írja emlékirataiban. - Egy nagyszerű szakácskönyv megírásán gondolkodott; de mindig azt mondta, nincs hozzá bátorsága."

A főzésnél ugyanis csak egyvalami nehezebb: a főzésről való beszéd. Dumas gyűjtögette a híres kortárs szakácsok receptjeit, a lexikon címszavait, de a megíráshoz csak az utolsó pillanatban fogott hozzá, 1869-ben Bretagne-ban, súlyos betegen. Művét Le grand dictionnaire de cuisine-nek nevezte, amit Konyhai enciklopédiának fordíthatnánk. Belezsúfolt mindent ábécésorrendben, amit élete során megkóstolt, látott, tapasztalt. Leírta az erőleves elkészítésének tucatnyi módját, felsorolt száz tojásreceptet (a franciák állítólag 685-féleképpen tudják elkészíteni a tojást), sorra vette a gyümölcsök, zöldségek, fűszerek, halak, vadak garmadáját, a híres ínyenceket, szakácsokat. Többnyire szeszélyes rendetlenségben. A krumpliról két sort írt, a mustárról 14 hasábot. A háromezer recept között egyetlen magyar sem akad. Még a libamáj címszó alatt sem. Igaz, ennek csak örülhetünk, hiszen Dumas-t felháborítja a kényszertömés. Azt írja, hogy a libák többet szenvednek, mint az őskeresztények, mert a strasbourgi parasztok "leszögezik a liba lábát, megvakítják őket, szárnyukat lenyesik, torkukat madzaggal elszorítják, csak hogy gyorsabban hízzanak". Különös, hogy a Négy mancs állatvédői a francia módszer ellen nem tiltakoznak, csak a magyar libatömés ellen. Nyilván csak A három testőrt olvasták.

Dumas egy év alatt készült el a lexikonnal, a kéziratot 1870 márciusában adta át kiadójának, december 5-én meg-halt. A porosz-francia konfliktus miatt a könyv csak 1873-ban jelent meg. Magyarul még soha. Pedig felér bármelyik Dumas-regénnyel. A konyhalexikon ugyanis nem szakácskönyv. Dumas-t nem érdekli a hozzávalók felsorolása, az sem, hol vehetnénk elefántormányt, pireneusi medvetalpat. Ha könyvéből főzni akarunk, jobban járunk, ha megvesszük azt a változatot, amit 2001-ben Alain Ducasse világhírű szakács készített, modernizálva az író receptjeit. A Le grand dictionnaire de cuisine művelődéstörténeti esszé, anekdotagyűjtemény, hedonista kiáltvány. A gasztronómia katedrálisa. Az élet és az asztal örömeinek dicsérete, a legimpozánsabb esszé, amit valaha a kulináriáról írtak. Időszerű a mottója is: "Nem abból élsz, amit megeszel, hanem amit megemésztesz."