Volt itt minden, ami helyettesítette a külföldi utazást. Pravoszláv székesegyház és római rom, szerb kálvária és macskaköves sikátor. Karinthy Ferenc csak templomtoronyból negyvenet számolt össze, mialatt Leányfaluról bebiciklizett a Szentháromság térre. Gesztenye- és lángossütő, antikvárium és szoborpark, Nosztalgia cukrászda és régiségbolt. Utóbbiban petróleumlámpát és mozsarat árultak, akkoriban egy rebellis értelmiségi ezek nélkül nem élhetett. Álltunk félig elalélva a Szamár-hegyen az Álomi Reményfűző Intézet későbbi sorskutatója házának kapujában, és vártuk, hogy a Mester ("szentendrei festő!") felébredjen. De Öcsike (ef Zámbó István) éjszaka túl mélyen belegabalyodott az alternatív művészet bugyraiba, úgyhogy inkább "a vendéglő" felé vettük az irányt. Ha nem is a Szajna-part, de legalább a Bükkös-patak mentén. Arrafelé, ahol az ötvenes években Hamvas Béla kertészkedett és Németh László színdarabot írt. Én parajra vágytam poféznivel, de a "kiflimorzsában rántott sárgáspiros parlagi csirke", illetve a "kemencében párolt füstölt libamell" sem volt elérhetetlen. Mindkettő 38 forintba került. A többiek a sárkányerőlevesre esküdtek.

A vendéglőt könnyű volt megtalálni. 1978-ban ez volt Magyarország első magánétterme. A főtértől felfelé a szűk, "menedékes" kis utcán, jobbra az első ház. Megismerni a cégérről. Ami nem azért lett Aranysárkány, mintha bármi köze volna Kínához. Inkább a szerbek védőszentjére, Sárkányölő Szent Györgyre utalt. Vagy Kosztolányi Dezső regényére. Hiszen Máhr Attila azon ritka vendéglősök közé tartozott, akik nem csak étlapot olvastak. Világéletében kész volt bármiféle huncutságra, ha az a vendég örömét szolgálta. 1997-ben például rávett arra, hogy megnyissam (Zwack Péterrel közösen) a szentendrei "gasztronóm-festők" első tárlatát. A műveket az Erdész Galériában lehetett megtekinteni. Az Aranysárkány vendéglőben pedig megenni. Merte volna ezek után bárki állítani, hogy a kortárs magyar művészet nem fogyasztható?! Forradalmi este volt. Ef Zámbó vasszegekkel tűzdelt almával, velős pop-art csonttal jelentkezett. Szántó Piroska angyallevest, Fehér László őzikés csokoládétortát, Gyémánt László töltött sárgadinnyét kínált.

Tizennégy év után szorongva lépek a vendéglőbe. Félelmem azonnal elinal. A hely nem változott. Ugyanaz a családias hangulat, a ferde falakon ugyanazok a rézüstök, középen a kelim szőttes. A látványkonyhát továbbra is a kétszáz éves szőlőprés választja el az étterembelsőtől, csak a papírpénz szaporodott meg, amit a hálás vendégek szórakozásból a gerendákra tűztek. Félig polgári, félig módos parasztbelső, régi szódásüveg, súlyos békebeli evőeszközök. A sárkányerőleves most is illatozik (fürjtojással, zöldségekkel, marhahússal kínálják), de műsoron maradt a gulyásleves is, ám most a helyi pékkel külön süttetik hozzá a cipót, amiben tálalják. Szerepel az étlapon a tejszínes parajkrém is, és rezzenéstelen arccal nyugtázzák, hogy poféznit szeretnék feltétnek. Ritka pillanat ez, az univerzum nyugalma: ha van pofézni, nincs veszve semmi. A sarokasztalra pillantva azonban szívem összeszorul. Annál az asztalnál ebédeltem utoljára Szántó Piroskával. Köszvény gyötörte, ujjai - mint egy pók összegabalyodott lábai - a négy égtáj felé görbültek. "Már a cigarettát sem tudom megfogni, nemhogy az ecsetet" - mondta. De vacsorált itt Barcsay Jenő, François Mitterrand, Karinthy Ferenc, a festőtársadalom színe-java.

Aztán Szentendre fénye megkopott. Mint az értelmiségé. Az Aranysárkányban azonban még pislákol valami a hely szelleméből. Persze lehet, hogy csak én érzem így. Meg Vas István: "Mert szebben éltünk mi tegnapiak, mint ahogy lehetett."