„Képzeljük magunkat abba a szituációba, hogy szülőkkel, akik hónapokon keresztül egy egészséges, szép gyermek megszületésére várnak, közölni kell, hogy a gyermek fejlődési rendellenességgel született. Ez olyan probléma elé állítja ez az orvost, aminek megoldására egyetemi tanulmányai alatt nem készítették fel" - állítja Pilling János. A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének munkatársa ezzel a példával hívja fel a figyelmet arra, hogy a SOTE korábbi tanmenetében nem kapott teret az orvos-beteg kommunikáció. „Oda jutottunk, hogy negatív tartalmú üzeneteket az esetek többségében nem megfelelően kommunikálunk, vagy nem tudjuk kezelni az indulatos betegek viselkedéséből fakadó krízishelyzeteket" - teszi hozzá. Szerinte az egészségügyi ellátás rossz megítélésének okai jellemzően nem szakmai problémák, hanem kommunikációs hiányosságok.

Az orvosi elhivatottság feltételezte empátia ma már kevés a mindennapi orvos léthez. Számos kommunikációs eszköz ismeretes, ami a konfliktushelyzetek kezelésében, sőt megelőzésében segíthet az orvosoknak. Pilling János és munkatársai komoly erőfeszítéseket tesznek, hogy az orvostanhallgatók felkészültek legyenek a hasonló helyzetek megoldásában. Ma már az orvos-beteg kommunikáció az egyetemi oktatás kötelező és szerves részét képezi, melynek során a hallgatók közel két tucat gyakorlati módszert tanulnak a krízishelyzetek feloldására.

„Nem pszichiátereket és pszichológusokat képzünk" - teszi hozzá Pilling János -, hanem azt kívánjuk elérni, hogy hallgatóink olyan kommunikációs módszereket sajátítsanak el, amelyek átültethetőek lesznek a szakorvosi gyakorlatba is." Ide tartozik például a szomatizáció kérdése, aminek gyakorlati megoldására korábban szintén nem készített fel az egyetem, noha ma már minden második szakmai orvosi kezelés és minden harmadik háziorvosi találkozó szomatizáló betegek valós és vélt problematikáján alapszik.

Az orvos-beteg kapcsolatot nagymértékben befolyásolja a jogi szabályozás esetenkénti félreértelmezése is. Az 1997-es egészségügyi törvény ugyanis kimondja, hogy a beteg joga eldönteni, kéri-e orvosától a teljes körű tájékoztatást az állapotáról. Vagyis a jog félreértelmezése az, hogy a kérdés egyéni orvosi döntés függvénye lenne - egy 2002-es felmérés alapján az orvosok harmada saját jogának gondolta ezt -, illetve az is, amikor a beteg hozzájárulása nélkül tájékoztatjuk a hozzátartozóit. Mindezek ismeretében fel kell készülni arra, hogy növekedni fog a jogsértő kommunikáció miatti perek száma. 

Az orvos-beteg kommunikáció ingoványos része a szuggesztív kommunikáció kérdése. Mi a mögöttes tartalom, amelyet szavainkon túl eljuttatunk a pácienshez, és ezt a bújtatott üzenetet hogyan adjuk tudtára? „A szuggesztív kommunikáció veszélyes fegyver lehet, ha nem használjuk tudatosan" - mondja Pilling, és hozzáteszi: az orvosnak tisztában kell lennie azzal, hogy szavainak mindig van szuggesztív hatása. A mindennapokban azonban az tapasztalható, hogy orvosaink nem tudatosítják magukban a szavaikba foglalt előrejelzéseket, amelyek a páciens számára azonban kőbe vésett igazságokká válnak. Komoly pszichés problémákhoz vezethet, ha a prognózis nem a vártnak megfelelően alakul, de nem a gyógyulást szolgálja a jóslatok önbeteljesítő hatása sem.

De vajon mit tehetnek az orvosok annak érdekében, hogy szuggesztíven és pozitívan befolyásolják a folyamatokat? Ehhez a következő két szempont nyújt segítséget.

A pácienseket be kell vonni a döntésbe. A választás lehetőségének biztosításával ugyanis nagyobb valószínűséggel lesznek együttműködők, ami a gyógyítás hatékonyságát is növeli. (Különösen jól működik ez az eszköz a gyermekgyógyításban.)Az úgynevezett yes-set módszerrel ugyanakkor elérhető, hogy a sokadik „igenkérdés" után a terápiára vonatkozó lényegi kérdésre is pozitív választ adnak majd.

Erőss Zsolt, aki 2002-ben első magyarként mászta meg a Mount Everestet, idén januárban Szlovákiában két társával mászás közben balesetet szenvedett, minek következtében a sportoló jobb lábát térdtől lefelé amputálni kellett. A „Hópárducot" az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben kezelték, és bár elmondása alapján már a sokadik mélyponton van túl, biztos abban, hogy lábra fog állni. „Lelkileg nem törtem meg, de ehhez hozzájárult az, hogy el tudtam hinni, szakmailag jó kezekben vagyok" - mondja.

A kívülálló számára kegyetlen választásnak tűnő döntés hátterében az orvosi kommunikáció tudatossága rejlik. „Bár próbálnak ekként feltüntetni, nem vagyok fanatikus hegymászó" - kezdi Erőss Zsolt a beszélgetést. Kezelőorvosa, Sárváry András, a Péterfy Sándor utcai kórház baleseti központjának szakmai igazgatója a körülmények és a páciens életvitelére vonatkozó igények pontos ismerete mellett vázolta a lehetőségeket. „Ő volt, aki a személyemre szabottan tudta átgondolni a feladatokat, de nem dönthetett helyettem. Végig szigorúan tartottam magam ahhoz az elhatározáshoz, hogy a döntésnél kizárok mindent, ami nem szakmai indíttatású érv, jelenti ez a családomat és közeli jó barátaimat, azonban édesanyám „meggyőzésében" a professzor úr segítségére is szükségem volt" - mondja.

Erőss Zsolt tisztában volt azzal, hogy lába valamilyen szinten menthető lett volna, de így sántító járásra és folyamatos fájdalmakra lett volna ítélve örök életére. „Az amputációval megmaradt számomra az értelmes és tartalmas élet lehetősége" - próbál meggyőzni minden kétkedőt.

A döntésében segítette őt, hogy közvetlen környezetében ismer hegymászót, aki szépen ívelő pályafutását lábprotézissel érte el. Sőt, látja azon barátait is, akiknek korábbi bokasérüléseit az orvostudomány még nem tudta protézissel kezelni, ők pedig „néha mintha irigyelnének".

Kollár Lajos, a barát és mászótárs, úgy nyilatkozott Erőss Zsoltról, hogy rendkívül higgadt, pozitív és konok ember. Céljait tűzön-vízen keresztül eléri, de pontosan ismeri a határait. A „Hópárduc" a hegymászásra, túrázásra egyelőre nem koncentrál. „Most lábra akarok állni, a többit majd meglátjuk" - mondja.