- Maximális pontszámmal, azonnal érettségi után felvették a Debreceni Orvostudományi Egyetemre. Hogyan vált mégis főállású költővé?

- Miután 1956-ban otthon, a falumban elszavaltam a Nemzeti dalt, meg kellett húznunk magunkat, az egész családnak. Megkaptam azt az ultimátumot a következő évben, hogy ha hibátlan felvételit írok az orvosira, továbbtanulhatok, a túloldaliak is támogatnak. Tettem le az igen nehéz alapvizsgákat sorra az egyetemen, közben minden szabadidőmben szövegekkel bíbelődtem. Nagy súly és teher volt a családdal szemben vállalni, hogy visszavonhatatlanul költőnek születtem. 1957 és 1960 között írtam a Ne kérdezz engem!-et, ugyanazon a hangon, amin máig dolgozom.

- Egyszerre táplálkozik a mesékből és a balladákból, mítoszokból és vásári színjátékból, babonákból és a szentek életéből. Költészete mégsem skanzenszerűen népies.

- Félreértés ne essék, én benne élek a XXI. században! Látom, hogy manapság nem az okokat kezelik, hanem a következményeket. Pedig a bajok forrásánál van a tennivaló. Megvárjuk, amíg minden összeomlik, mert nem vagyunk elég éberek. Magánéletben könnyebb, bár ott se könnyű, a társadalomban nehezebb. Feladatom a szájhagyomány továbbadása, ami gyerekkoromból ered: a múlt tudása a jelenben. Elmondtam már máskor is, hogy a legfontosabb mestereim az iparosok, a parasztok voltak, akik tudták, hogy az élet olyan, amilyen - azon belül álmodtak, de nagyokat! Tudták, hogy a munka: teremtés, vállalták a mindenkori sorsot, ismerték a jóízű beszédet, vagyis a halálnál is nagyobb hatalmak voltak.

- Szimbólumokkal teli az egész életműve, mégis érthető-érzékelhető az üzenet első olvasásra, mindenféle magyarázgatás nélkül. Talán mert nagy ívben kerüli az ezoterikus elvontságot?

- Legalább egyik lábammal mindig a földön állok. Egy kis faluban is tudok egyetemes lenni, egyben, egységben tartva mindent, azt keresve, ami mindent mindennel összeköt. A mindenség a mindennapi életen túl kezdődik. Ennek a mindenségnek a része vagyok Kiss Annaként, ez egyszerre ad alázatot és öntudatot. A gyerekeknek ugyanúgy írok, mint a felnőtteknek. Bárki értheti a mesét, belekerülhet a hangulatába, ha titokzatos marad is előtte néhány részlet. Nem baj, ha inkább érzi, érzékeli a mondandót, úgyis hat. Ha jó egy mű, segíti a befogadóját. Az alkotás nem egoista, hanem a közösség, a "mi" műve, az olvasás ugyanígy. Nem kell feltétlenül mikrokozmosz-makrokozmosz megfeleltetésben gondolkodni, az ősmítoszok azon az egyszerű megfigyelésen alapulnak, hogy egy leesett apró magból terebélyes fák nőnek, akár az égig.

- Hobbijaként a kultúrhistóriát és a néprajzot nevezi meg. Szabadidejében is dolgozik? A műveihez gyűjti az alapanyagot?

- Autodidakta néprajzos vagyok. A tudomány határtalan, és én az ösztöneimet követve, saját magamtól szeretnék elveszni benne: végigolvasok több száz kötetnyi, akár egymásnak ellentmondó könyvet, és a tudásom, tapasztalatom alapján rendet vágok bennük. Az életem a szüntelen keresés és annak minden hozadéka.

- Miként szerezte a sok személyes élményt?

- Orosztanári végzettségem is van, szeretem ezt a nyelvet, számomra sohasem a megszálló Vörös Hadsereg nyelve volt, hanem Lermontové, Dosztojevszkijé, Puskiné. És az összekötő, köztes nyelv egy magyar írószövetségi kiküldött és egy grúz vagy tatár író között. Én mentem szívesen bárhová, ahová delegáltak, akár Szibériába is, így láthattam a saját szememmel, hogyan bontanak jurtát, üldögéltem kurgán tövében, magyarázták nekem a helyi asszonyok, miért és milyen motívumokat hímeznek, és kísérgetett egy olyan diplomata, aki később az első szabadon választott mongol miniszterelnök lett. Jártam Kanadában, és egy ártatlanul feltett kérdésem oda vezetett, hogy indiánokkal foglalkozó néprajzosok kutatták a választ, a barátaim elhalmoztak angol nyelvű szakirodalommal, mert sajnos a bennszülöttek emlékezete az asszimiláció során nem őrizte meg a feleletet.

- Semmiféle skatulyába nem tehető, amit ír. Okoz ez problémát?

- Azzal, amit és ahogy írok, nagyon megosztó vagyok. Nagyon "valamilyen", nagyon erős, nagyon nő, nagyon magyar - de egyik sem vonalasan, hanem befogadóan. Indokolatlan érzelmi hullámverést váltok ki, de ez semmiféle világfájdalmat nem okoz nekem. Egyetlen irodalmi iskolához vagy szekértáborhoz sem tartozom, nem igazodom irányzatokhoz sem. Autonóm alkotóként a saját utamat járom. Megmaradnak a könyveim, meg az ítéletek és kritikák, az utókor majd dönt, mihez kezd velük. Számomra a barát és az ellenség egyformán ember, mert az élet sötét oldalát ugyanúgy szívemre tudom szorítani, mint a világosat. Az én elvem: szabadon élni és szabadon hagyni, ezt követem.

- De hogy oldja ezt meg a mindennapokban?

- A költő egyszemélyes műhely - tudnom kell együtt élni önmagammal. A szakralitás egyszerre hófehér és koromfekete. Ismerem a poklot, és tudok közlekedni benne. Mellettem haltak meg a családtagjaim, orvostanhallgatóként is találkoztam a halállal. Koravén kisgyerek voltam, nemcsak azért, mert a II. világháborúban többszörösen áthullámzott rajtunk a front. 1944 karácsonyán mégis kaptam ajándékot, katonazubbonyból varrtak nekem mamuszt, a fémgombok adták a díszítést. A szilvafáról vágott ágra aszalt szilvát kötöttek. A beszállásolt orosz őrnagy otthagyott csizmája szárából előkerült a számára készített sütemény, amit apám csak kaszakő-pogácsának hívott, nem véletlenül. Ez volt az ünnepi lakoma. Végre tudtunk jót nevetni, mert félni meg sírni volt okunk. A megmenekített tehén megborjazott a tetejét vesztett istállóban, a kemencesutba hozták be melegedni a kis állatot. Ez volt a mi betlehemi idillünk, és jó volt örülni annak, hogy élünk. Az élet mindig ad valami élhetőt, amit magunkkal vihetünk, ami belülről melegít. Lelki megtisztulást, egyfajta higiéniát jelentenek a pillanatok, amikor az élet elvarázsol. A kérdés csak az, hagyom-e, hogy elragadjon magával... Én engedek a varázslatnak. Minden élet méltó, ha artikulált. Csak a nyomor megbocsáthatatlan, mert torzít, mert nem látni ki belőle, nincs meg benne a tisztes szegénység méltósága.

- Leírható az alkotói folyamat, amiből a vers születik?

- Akkor jó írni, ha olyan erős a közlési igény, hogy attól a néma is megszólalna. Rendkívül koncentráltan működik együtt az ember egész lénye, egy nem profán szellemi állapotban. A versben keresi az útját a megéltek esszenciája, valahogy kerek egészet alkot, és magától gördül tovább. A tudattalan teljes mélye belevonódik. Az indítás érzelmi, egy erős, saját belső útját járó gondolati kontrollal. A versírás a megismerési folyamat legérdekesebb formája, ami visszaolvasva az alkotó számára is mond újat.

- Miért lett épp Izland a legfontosabb helyszíne Az éden íze című kötetének?

- Felfedeztem magamnak ezt a magyarhoz hasonlóan elszigetelt és még hozzánk képest is kicsi népet. Annyira, hogy belefogtam egy izlandi-magyar szótár összeállításába, ami már csak kipróbálásra vár. Ott küzdöttem le a víziszonyomat, az Atlanti-óceán hatalmas dagályának erejét megtapasztalva. Izlandon gyorsan jön a dagály - és én szeretem megismerni azt, amitől félek. Átélni kiszolgáltatottan a hullámverést, tudva, hogy a víz nemcsak életeket vesz el, hanem ad is. Megtanultam kincsként kezelni az időt. Nem szokás beismerni, de jó öregnek lenni. Nem csak az életkor tapasztalata miatt - a tapasztalat megedz. Már vállalhatom a semmittevés pihenését, nem csak a folyamatos munkát. Megválogatom, mibe fogok bele. Egy trilógia utolsó kötetén dolgozom, amely Az úrnő ezüst ujjával kezdődött és Az éden ízével folytatódott. Formálódik egy verseskötet, amiben örömömet lelem. Nincsenek nagy igényeim. Nem hiszem, hogy rosszabbul élek, mint az angol királynő.