- A világi médiában az egyház nem szólalt meg az utóbbi idők cigánysággal kapcsolatos bűnügyeiben. Miért a hallgatás?

- Mert ezek az esetek, illetve megjelenési módjuk a médiában, nem szolgálják a megoldást. Felnagyítottan ábrázolták a történéseket, és etnikai kérdést sejttettek, holott a bűnözés kriminológiai probléma. A mindennapok érdemi pozitív történései sajnos nem mindig váltják ki a médiumok érdeklődését, pedig az emberek vágynak arra, hogy a kisebbség és a többség harmonikus együttműködésének üzenete eljusson hozzájuk.

- Miből indul ki a cigányok pasztorációja az egyházban?

- A cigányokat és nem cigányokat szakadék választja el egymástól. Ennek megvannak a történelemben, a közelmúlt társadalmi átalakulásaiban, a szociális, a gazdasági helyzetben, továbbá a vándorló és letelepedett kultúrák eltérésében fellelhető okai. Akkor rontjuk el a kérdés kezelését, ha csupán gazdasági és szociális problémának tekintjük. A cigányság és nem cigányság közti feszültség nem kizárólag gazdasági gyökerű. Megvannak a kultúrák közötti különbségekből, a képzettségből fakadó összetevői is, mégis a végletes szegénység fölszámolásával valószínűleg ki lehetne engedni a gőzt az összefeszülő erők mögül. A cigányság a rendszerváltás legnagyobb vesztese, köztük találjuk Magyarország legszegényebbjeit. Ott pedig, ahol sokakat érint a nyomorúság, elterjed a bűnözés. Ezért nagyon fontos az emberi méltóság megerősítése egy önérzetében számtalanszor megsértett népcsoportban. Az egyház arra kapott megbízást, hogy az elesettben meglássa a krisztusi képmást. A méltóságtudatában megerősödött ember képes arra, hogy a társadalom hasznos tagjává váljon, és akkor majd magának és másoknak is megteremti a boldogulásához szükséges anyagi körülményeket.

- Ez szépen hangzik, ám a gyakorlatban nyilván sok buktató mutatkozik.

- Talán szélsőséges a következő példa, de jól mutatja, mire gondolok. Egy jótékonysági akció során új házba költöztettek egy sanyarú sorban élő cigány családot. Ez kiváltotta a többi család irigységét, tönkrementek korábbi emberi kapcsolataik, ráadásul a férfi elveszítette munkáját, nem tudták fizetni az új lakás rezsijét sem, és csak ülhettek a parkettás, központi fűtéses lakás közepén. A „fölemeltek" élete minden jó szándék ellenére a csőd felé halad. Az anyagi segítség szükséges, de nem elégséges. Az egyház évszázados tapasztalattal rendelkezik arról, mit jelent a kultúrák találkozása. Ez képesíti arra, hogy a kérdéshez nyúljon, ám sohasem csupán intézkedésekben gondolkodik.

- Hanem miben? Úgy is kérdezhetném: mi hát a megoldás?

- Nincs varázspálcánk. Ebben a témában társadalmi összefogásra van szükség, mely nem engedi meg például, hogy bárki a választási kampányban játékszerének használja a cigányságot. A hatalmon lévőket mindig súlyosabb felelősség terheli, hiszen kezükben van az anyagi erőforrások fölötti döntés lehetősége. A szociális jótékonykodás pedig nem elegendő. Míg a társadalom jogok és kötelezettségek alapján gondolkodik, az egyház egymás szolgálatára hívja meg az embert, s mintát tud nyújtani az egészséges emberi kapcsolatokra, ahol cigányok és nem cigányok testvérekké válnak, közösséget építenek. A társadalmat elválasztó szakadék fölött két oldalról kell építeni a hidat. Nem elég „a cigányokkal foglalkozni", hanem egyszerre kell formálni a többség szemléletét és a kisebbség segítségére lenni.

- Kérem, mondjon példát, mert ez így nagyon általános.

- Készséggel. Egy cigánysága miatt megcsúfolt, önértékelésében sérült lány például az egyházzal való találkozásban, a nem cigányok elismerése révén fedezte föl a cigány néptánc értékét, megélhette kultúrája értékességét. Ma többgyerekes asszony, önkéntesként vezet egy cigány néptánccsoportot gyerekeknek, sikerélményhez juttatja őket, hogy merjék büszkén vállalni identitásukat. Elismerést szerez a többségiek körében is. Ugyanilyen elengedhetetlen a szakadék másik partja felől is építeni a hidat. A többségi társadalom nem ismeri eléggé a cigány kultúra értékeit. Ezért van például a Mária Rádióban egy kisebbségi műsorunk a nem cigány emberek számára, hiszen őket is képessé tenni kell a cigányokkal való közösségre.

- Ez a lelkipásztori feladat összetett abban is, hogy egyszerre kell jóllakatni a testet és a lelket. Hogyan találja meg az egyensúlyt?

- A konkrét helyzetben dől el, hogy éppen mire van szüksége a másiknak. Az éhezőnek nem kezdhetek el prédikálni, hanem kenyeret, munkát keresek neki, az iskolai kudarcokkal küzdőknek tanodát szervezünk. Mert hogy igaz az esetünkre alkalmazott mondás: éhes hassal nem lehet zsoltárt énekelni. A munkát keresőket azonban nem tekinthetem csupán „termelőeszköznek", „fogyasztásra jogosultnak". A cigány emberek nem kisebb igényűek, sőt eredendően istenhívők. Mindennapjaikat számos olyan szokás, anyanyelvi szófordulat szövi át, ami jelzi, hogy a transzcendens jelenlétében élnek.

- Ha jól sejtem, a cigánypasztoráció mögött nem áll hosszú múlt. Az ön munkája milyen előzményekre tekinthet vissza?

- Az egyház és a cigányság kapcsolatában a XX. század közepén fordulat állt be. Ekkor jelentkezett a törekvés, hogy a pap belülről ismerje meg a cigányság életét. Egyes lelkipásztorok a cigány karavánokhoz csatlakoztak, és velük vándoroltak. A II. vatikáni zsinat követte ezt a fordulatot. A központi iránymutatásnak is nagy jelentősége van, de az alulról építkezés még lényegesebb. A kérdés fontosságát mutatja, hogy a váci megyés püspök, Beer Miklós a személyemben papot függetlenített a feladatra, és két éve Gyömrőn létrejött a Ceferino Ház, mely összefogja az egyházmegye ez irányú tevékenységét, de az országos kapcsolattartás is segíti a munkát, rajtam kívül két cigány származású munkatárssal. Napjainkat jellemzi, hogy a cigány emberek fokozott mértékben vesznek részt az egyház életében. Az egész világon növekszik a cigány papok, szerzetesek száma is, ezzel pedig mindinkább „polgárjogot" nyernek az egyházban. 1997-ben II. János Pál pápa oltárra emelte az első cigány embert, boldoggá avatta Ceferino Gimenez Malla lókereskedőt, aki a spanyol polgárháborúban az egyház elleni erőszak áldozatává vált.

- Önt mi vezette erre a feladatra?

- Meghatározó volt gyerekkorom egyik élménye. Egyszer bejött hozzánk egy szegény cigányasszony. Ötéves lehettem talán. Valami lefitymáló megjegyzést tettem, mire édesanyám csendesen csak annyit mondott: „Fiacskám, ez az asszony nem tud enni adni a kisfiának, ha mi most elküldjük." Ő az anyát látta a másik nőben, én talán azért tudtam befogadni ennek az üzenetét, mert, hozzám hasonlóan, a „kisfiáról" volt szó. Keresztény hitem később megerősítette ezt a szemléletemet. Tán itt a gyökere az én hozzáállásomnak.

- Az út a beilleszkedés felé azonban, mint a példák nap mint nap mutatják, nem könnyű. Nem szegik kedvét az akár a saját környezetében szerzett negatív tapasztalatok?

- Nem öröm, hogy van olyan helyzet, amikor elveszítem a türelmemet, de természetesen nem ez a követendő magatartás. Az egyház évszázados tapasztalatára hivatkozhatom: az embertársba „fektetett" bizalom arra ösztönzi a másikat, hogy felnőjön ahhoz. Ha visszaélés, esetleg bűn terheli a kapcsolatokat, mindig megadatik az újrakezdés lehetősége - persze a tanulságokat le kell vonni. Azon pedig nincs értelme vitázni, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás - az agresszió vagy a kiszorítottság érzése -, a huzakodás nem vezet sehová. A lényeg az, hogy emberi méltósággal rendelkező személyek testvéri közösségét formáljuk magunk között. Az egyháznak pedig van motivációja ahhoz, hogy az előítéleteken és az elválasztó akadályokon felül tudjunk emelkedni.