"Tim Hetherington egyike volt azoknak az embereknek, akik az igazság fényét közvetítették. Kamerája épp olyan erős, mint bármely ágyú a fronton. Erről a hősről neveztük el a teret, és Timet a mártírjaink egyikének tekintjük" - Szulejmán Refardi, a líbiai Adzsábia város kórházának vezető orvosa e szavakkal emlékezett meg a két hete meghalt, Restrepo című dokumentumfilmjéért Oscardíjra jelölt brit fotóriporterről, s annak amerikai kollégájáról, Chris Hondrosról. A tudósítókat páncéltörőgránát-találat érte, miközben a líbiai Miszrátában készítettek képeket. A két elhunyt riporter azzal érdemelte ki a helyiek elismerését, hogy hitelesen erősítették fel a hétköznapi emberek hangját, s elsősorban nem a nagy nemzetközi csatornák hír- és szenzációéhségét kívánták kielégíteni.

Szórakoztatás mindenekfölött

Magyar kollégáikkal beszélve ez a mentalitás nem egyértelműen jellemzi korunk haditudósítóit. Nem csak a városi legendákban léteznek ugyanis olyan riporterek, akik - "a fegyverek közt hallgat a múzsa" mondásnak megfelelően - szerepléseikért nem merészkednek a hadszíntér közelébe, mégis úgy tesznek, mintha a halál torkából tudósítanának. "Legendás" riportereinkről számos pletyka terjeng a magnóról leadott puskaropogástól a pakisztáni Pesavar egyik bazárjából "közvetített" afganisztáni harctéri jelentésen és a "vészhelyzetben" magára hagyott operatőrön át a magyar határ mellől érkező "délszláv háborús" tudósításig. Bár ehhez hasonló idézőjelek nem csúfítják a nyugati újságírók tevékenységét, a kockázatminimálás - érthető - gondolata tőlük sem áll távol. Lukács Csaba, a Magyar Nemzet újságírója például többször volt szemtanúja annak, hogy a nagy amerikai tévéstábok maguk elé küldtek kelet-európai vagy más "bevállalós" tudósítókat az érzékeny helyszínekre: amint a sztárriporter értesül a biztonságos körülményekről, páncélhelikopterével leszáll egy élő közvetítés erejéig.

Mindez az úgynevezett infotainment elterjedésének köszönhető: eszerint a hírműsor éppúgy a nézettségi verseny résztvevője, mint bármilyen más adás. A kereskedelmi tévés szempont alapján pedig a hitelességnél fontosabb a szórakoztatás. Aki nem vállalja a kockázatot, vagy akinek a stábja nem rendelkezik olyan tekintéllyel, mint például a CNN-közvetítéseivel hírnevet szerző iráni származású sztárriporter, Christiane Amanpour, az lemarad a fontos eseményekről.

Veszélyes szakáll

A posztmodern háborúk sajátja, hogy elmosódnak a frontvonalak: atomizált csapatok küzdenek megszámlálhatatlan érdektől vezérelve. "Afganisztánban a helyzet katonailag szinte biztosan megoldhatatlan. Az amerikai média által sulykolt kép, miszerint a demokrácia importőrei fanatikus tálibok ellen viselnek hadat, veszélyes és félrevezető leegyszerűsítése a messze nem egységes ellenségnek" - mondja a Heti Válasznak Gárdi Balázs Mexikóban élő fotóriporter, akinek képeit az amerikai Newsweek és Time magazin is rendre közli. A 2003 óta szabadúszó, jelenleg Dél-Afrikában dolgozó Gárdi - Domaniczky Tivadarral és Teru Kuvajamával - legutóbb Afganisztánban kísérte egy amerikai tengerészgyalogos ezred mindennapjait fél éven át. A Facebookon publikált Basetrack elnevezésű tudósítás kísérlet volt arra, hogy ki lehet-e váltani a hagyományos magazinok világát az új médium segítségével. A terv bevált: a nagy érdeklődés mellett az északkarolinai rokonok is hálásak voltak a harctéren küzdő katonákkal létrejött különleges kapcsolatért.


Gárdi szerint Afganisztánban az ország egyre nagyobb részében szinte csak a beágyazott, egy-egy hadtesttel együtt mozgó riportereknek van esélyük a túlélésre, mert falunként változik, ki ellenség s ki barát. Bár minden általunk megkérdezett megerősíti, hogy háborúban a küzdő felek szeretik megmutatni magukat az újságíróknak, óvatosan kell kezelni ezeket a megszólalásokat. A szó veszélyes fegyver - a médiamegjelenés az ellenfél megfélemlítésére szolgál, pedig az elhivatott tudósítók a szörnyűségek, az elesettek bemutatásával éppen a konfliktusok rendezését kívánják elősegíteni. Így van ezzel a Tim Hetheringtont jó barátjaként és afganisztáni munkatársaként emlegető Gárdi Balázs is, de nincsenek illúziói: "A Szudán nyugati részén lévő dárfúri konfliktusnak óriási sajtóvisszhangja van. Emellett olyan sztárok kampányolnak a helyszínen, mint George Clooney, mégsem sikerül békét teremteni. Apró lépésekkel azonban lehet valamennyit változtatni."

Aki a jó szándékban kételkedik, azt meggyőzheti a magyar dokumentumfilmezés nagy kalandora, Banai Tibor Péter, aki a Balkánon, Egyiptomban, Pakisztánban, Iránban és Kasmírban kutatja a radikalizálódó iszlámot. Miután 2006-ban járt a libanoni háborúban, Afganisztánban a NATO szakértőjeként készíthette el Terrorizmus vagy szabadságharc munkacímű filmjét a dzsihádról, amely egyben doktori disszertációjának témája is. A jelenleg az HBO megbízásából a világ börtöneit - legutóbb a Bolíviában raboskodó Tóásó Elődöt - felkereső Banai azért szakad el a médiarajtól, hogy a hétköznapi emberek panaszaival szembesülhessen. "Kiutazás előtt alaposan felkészülök, biztosítást kötök, már itthon kiépítem kinti kapcsolataim egy részét. A konfliktusövezetekben megpróbálok a legsemlegesebben viselkedni. A libanoni háborúban például azt hittem, előnyt kovácsolhatok a szakállamból. A Hezbollahhoz közelebb is tudtam férkőzni, de a fronton az izraeli mesterlövészek vadásztak az arabos külsejű figurákra. Miután többször rám lőttek, megborotválkoztam."

Jobb tehát tartózkodni a megkülönböztető öltözéktől és gesztusoktól: minden kirívó vonás akár veszélyforrás is lehet. Ezt megerősíti Lukács Csaba is, aki a Baptista Szeretetszolgálat önkénteseként járja a világ konfliktusövezeteit. "Tudatosan kerestem olyan szervezetet, amely be tud juttatni olyan helyekre, ahová újságírókat nem engednek be. Ha a cél nemes, a működésünkbe időnként belefér az álcázás, vagy akár a helyi hatalom megtévesztése" - mondja az Észak-Koreát tanárként, Kubát turistaként, Líbiát az ott rekedt magyarokat kimentő akció részeseként bejáró Lukács.

Nincs ok depresszióra

Ám éppen a tudósítók mozgékonysága miatt érik őket és a szeretetszolgálatot teljesítőket olyan vádak, hogy időnként kémtevékenységet végeznek. Kisebb diplomáciai port vert fel például, amikor 2000-ben az orosz hírszerzés kémkedéssel vádolta a Csecsenföldön szolgáló brit Halo Trust jótékonysági szervezet három képviselőjét. Az általunk megkérdezettek - természetesen - tagadják, hogy ismernének olyan kollégát, aki együttműködne valamely titkosszolgálattal.

Hogy e vádak és veszélyek árnyékában mégis mi motiválja a konfliktusövezetek tudósítóit? Egybehangzó a válasz: az adrenalinéhség, a segítségnyújtási szándék és a kalandvágy. No és még valami. Ahogy Lukács Csaba mondja: "Minden helyszínről nagyon jó hazajönni. Hirtelen nevetséges problémákká válnak azok a panaszok, amelyekkel gyakran találkozunk. Nincs plazmatévém? A mobilom nem a legújabb típusú? Mindez lényegtelen. A hazatérés rávilágít, hogy el vagyunk szállva. Megnyugtató érzés, hogy nincs okunk a depresszióra."


A második legősibb szakma

Minthogy a háborúskodás egyidős az emberiséggel, a harcok állásáról szóló híradás története régre nyúlik vissza. A feladat az információ minél gyorsabb eljuttatása volt. Az antik görög világ leghíresebb hírvivője a Krisztus előtt 490-ben lezajlott, Marathon melletti csata futára, aki a hagyomány szerint 42 kilométeres erőltetett menet után beszámolhatott róla: a görögök Miltiadész vezetésével győzelmet arattak a perzsák fölött.

A történelem névtelen küldönceinek azóta se szeri, se száma. Fontosságukra jellemző, hogy Szent László királyunk idején a futárokat már törvények védték. Váltott lovakkal haladhattak, s küldetésüket mindenkinek támogatnia kellett. Szintén a gyors hírszolgáltatásnak köszönhette feltalálását a Mátyáskorabeli kocsi, amely a lóvontatással elviselhetőbbé tette a futár útját. A XVIII. században pedig - immár a Gutenberg-galaxisban vágtatva - megszületett az első magyar nyelvű lap is: II. Rákóczi Ferenc hadiújságja először Mercurius Hungaricus ("Magyar Hírmondó"), majd Mercurius Veridicus ex Hungaria címen. A hét számot megélt lap véleménynyilvánítás nélkül közölt tábori beszámolókat, harctéri tudósításokat. Az első név szerint ismert magyar haditudósító az a Laczkovics János huszárkapitány, aki II. József török háborúiról adott hírt. Íróink közül Móricz Zsigmond és Molnár Ferenc számolt be világháborús élményeiről.

Az irodalom számos képviselője indult haditudósítóként. Stendhal A pármai kolostor című regényének leírását a waterlooi csatáról mintaértékűnek tartotta Tolsztoj, amikor a Háború és békében a borogyinói ütközet szövegezéséhez ért. A Stendhalhoz szintén rajongással forduló Ernest Hemingway a spanyol polgárháborúról (1936-39) tudósította az amerikai Alliance magazint, hogy aztán barátságot kössön kalandortársaival: a második világháború idején a New York Herald Tribune-nek dolgozó John Steinbeckkel és a magyar származású fotográfussal, Robert Capával. Utóbbi nem csak életműve miatt vált ikonikussá: Capa híres mondata - "Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel!" - a haditudósítás lényegére mutat rá. Sorsa 1954-ben beteljesedett, amikor Indokínában egy jobb kép reményében elszakadt a hadtesttől és taposóaknára lépett.