A kelet-európai NATO tagállamok többsége ezt nemzetközi jelentősége csökkenéseként élte meg, és romló biztonságérzettel fogadta. A legtöbb elemző az Egyesült Államok rövid távú közel-keleti érdekeit látja a lépés mögött, de a háttérben ennél nagyobb ívű világpolitikai tendenciáknak is szerepe lehet.

A lépés mögött a legtöbb elemző Oroszország Afganisztánnal és Iránnal kapcsolatos politikájának befolyásolására tett kísérletet lát. Bizonyos világpolitikai tendenciák azonban ennél nagyobb léptékű és hosszabb távú motivációval szolgálhatnak az Egyesült Államoknak arra nézve, hogy akár a Kelet-Európában tett engedmények árán is javítson az Oroszországgal való viszonyán.

A lehetséges indokok egyike Kína újsütetű nagyhatalmi felemelkedéséhez vezethető vissza. Realista szemszögből nyilvánvalónak tűnik, hogy egyetlen, szuperhatalmi reményeket tápláló állam sem állhat meg egymagában olyan befolyási övezet nélkül, amely biztosítja számára a szükséges stratégiai mozgásteret. A kínai nagyhatalom számára két, politikailag széttagolt szomszédos térség jelent lehetséges befolyási övezetet. Az egyik Közép-Ázsia Kínától nyugatra, a másik pedig Délkelet-Ázsia Kínától keletre.

Délkelet-Ázsia esetében a kínai befolyás kiterjesztése az Egyesült Államokkal, Közép-Ázsia esetében pedig Oroszországgal jelenthet érdekellentétet. Ez Peking számára azért is veszélyes, mivel Indiához való viszonya is évtizedek óta problematikus. Délnyugati határai mentén Kína az utóbbi évtizedekben rivális viszonyban volt Indiával, és vele szemben annak ősellenségével, Pakisztánnal épített ki baráti kapcsolatokat.

Ez az irány várhatóan a jövőben sem fog lényegesen változni. Az Egyesült Államokkal, Oroszországgal és Indiával egyszerre szembekerülni viszont stratégiai rémálom lenne Kína számára. Olyan helyzetbe kerülne, mint II. Vilmos császár Németországa az I. világháború előtt: egy olyan, meggondolatlan hirtelenséggel feltörő új nagyhatalom lenne, amely ellen szinte az összes többi jelentős szereplő összefog. Erősen kontraproduktív, sőt, majdhogynem öngyilkos politika lenne tehát Peking számára, ha azonos időben próbálná befolyása alá vonni Közép-Ázsiát és Délkelet-Ázsiát is, egyszerre haragítva magára Washingtont és Moszkvát.

Ennek a forgatókönyvnek célszerűbb alternatíváját jelenthetné, ha míg kelet felé Kína megpróbálja befolyását kiterjeszteni a délkelet-ázsiai országokra, addig nyugat felé Közép-Ázsia megszerzése helyett a kínai-orosz szövetség létrehozására törekszik. Egy ilyen forgatókönyv gazdasági szempontból is logikus lenne mindkét ország számára, hiszen a sűrűn lakott, gazdaságilag dinamikus, nyersanyagokban viszont szegény Kína, illetve a ritkán lakott, de energiahordozókban, ipari nyersanyagokban és mezőgazdasági erőforrásokban gazdag Oroszország gazdaságai kiegészítenék egymást.

Stratégiai szempontból ugyanakkor a szövetséges Oroszországot a háta mögött tudva Kína magabiztosabban vállalhatná az Egyesült Államokkal várható vetélkedést a délkelet-ázsiai térség feletti befolyásért.

Az utóbbi évtizedben körvonalazódni is látszik egy ilyen irányú tömörülés, mégpedig a Shanghai-i Együttműködési szervezet, az SCO formájában. A szervezet előképét az 1996-ban elindított Shanghai-i ötök együttműködés jelentette, amely ekkoriban még csak határ menti biztonságpolitikai együttműködésre irányult, és Kazahsztánt, Kínát, Kirgizisztánt, Oroszországot és Tadzsikiszánt foglalta magába. Az ötök együttműködéséből 2001-ben alakult meg az SCO, melybe ekkor Üzbegisztán is belépett. A szervezet céljait, alapelveit és intézményrendszerét rögzítő chartát 2002-ben írták alá a hat tagállam képviselői. A szervezet céljai között a stratégiai együttműködés mellett a gazdasági kooperáció is szerepel.

A szervezet jelenleg tehát Kazahsztánból, Kínából, Kirgizisztánból, Oroszországból, Tadzsikisztánból és Üzbegisztánból áll. Teljes jogú tagság elérésére az utóbbi években Irán és Pakisztán tett komoly erőfeszítéseket. Az Iránnal és Pakisztánnal kiegészült SCO már az ázsiai kontinens nagy részét lefedő egységes tömböt alkotna, melynek meghatározó hatalmát Kína, a másodhegedűst pedig Oroszország jelentené. Az SCO kiépítésével párhuzamosan Peking energetikai terjeszkedést is folytat a térségben. Kína és Kazahsztán már 1997-ben egyezményt kötött egy olajvezeték építéséről, és az első szállítások 2005-ben meg is indultak. Kína még ebben az ében megvásárolta a kazah nemzeti olajtársaságot is. Emellett olaj- és gázvezetékek építéséről Oroszországgal és Türkmenisztánnal is megállapodás született.

Kérdéses persze, hogy Moszkva milyen mértékig lesz hajlandó együttműködni Kínával. Moszkva hajlandósága a valóban elmélyült együttműködésre akkor lenne a legnagyobb, ha kiéleződne a viszony Oroszország és a NATO közt. Ez esetben nem lenne más lehetősége, mint hogy a Kínával való kapcsolat szorosabbra vonásával enyhítsen nyugati irányú elszigeteltségén. Ha tehát folytatódna a NATO és Oroszország közti viszony elhidegülése, az Moszkvát nagy valószínűséggel a Pekinggel való kapcsolatok és az SCO elmélyítésére ösztönözné, döntő segítséget szolgáltatva ezzel Kína szuperhatalmi reményeihez. Így a NATO-orosz kapcsolatok elhidegülésének elsőszámú haszonélvezője Peking lehet.

A baráti orosz-kínai viszony az SCO elmélyítését jelentené, hosszú távon pedig jó eséllyel az SCO bővítését Iránnal, Pakisztánnal, és esetleg a Kína befolyása alá kerülő délkelet-ázsiai országokkal. Ha az SCO keretében Kína egyszerre biztosítja magát a baráti Oroszországgal, illetve biztonságos közép-ázsiai energiaforrásokkal, akkor a délkelet-ázsiai, valamint az ázsiai-csendes-óceáni térségben megnő a mozgástere az Egyesült Államokkal szembeni vetélkedés terén.

Az Oroszországgal való összefogás hiányában viszont, ha Peking egyszerre próbálna vetélkedni Moszkvával a Közép-Ázsia, és Washingtonnal a Délkelet-Ázsia feletti befolyásért, az bizonytalanná tenné szuperhatalmi reményeit. Ez a felállás nagy valószínűséggel egy Kína elleni indiai-orosz-amerikai „antant" létrejöttéhez vezetne. Nyilvánvaló, hogy a két lehetőség közül csak az elsőben lehet Kínának reménye a szuperhatalmi státusz elérésére, hiszen egy amerikai-indiai-orosz „antanttal" szemben nem képviselhetne azonos súlycsoportot. Az SCO elmélyülése, illetve Pakisztánnal és Iránnal való kiegészülése Indiát valószínűleg még így is az Egyesült Államokkal való együttműködésre ösztönözné. Egy olyan nemzetközi rendszer azonban, ahol egyik oldalon a kínai-orosz, a másik oldalon az amerikai-indiai kettős áll, még mindig kiegyensúlyozottabb és előnyösebb lenne Kína számára, mint az amerikai-orosz-indiai „antanttal" szembeni magányos manőverezés. Nagyhatalmi ambíciói szempontjából tehát Kína elsőszámú stratégiai és gazdasági érdekének tűnik az SCO megerősítése és elmélyítése.

Ahogy Kína számára stratégiai rémálom lenne szembekerülni az amerikai-orosz-indiai együttműködéssel, úgy Oroszország sem engedheti meg magának, hogy egyszerre folytasson konfrontatív politikát a NATO-val és Kínával szemben. A NATO-orosz viszony kiéleződése tehát Peking karjaiba lökheti Moszkvát. Ez a lehetőség egy olyan kínai-orosz tömörülést létrejöttének rémével fenyegeti Washingtont, amely komoly kihívást jelenthet globális vezető szerepére nézve.

Oroszország persze akár az Egyesült Államok, akár Kína mellett kötelezné is el magát, csak másodhegedűs lehetne a nagyobb testvér oldalán. Így Moszkva érdekérvényesítő képessége akkor maradhat a legnagyobb, ha hintapolitikát folytat kettejük között, hol egyikükhöz, hol másikukhoz közeledve. A Bush-adminisztráció nyolc éve alatt az Egyesült Államok offenzívabb politikát folytatott Oroszországgal szemben, mint Kína, így nem meglepő, hogy ebben az időszakban Moszkva inkább Pekinghez közeledett. Fordított esetben viszont valószínűleg Oroszország is a körülményeknek megfelelően reagálna.

Az Egyesült Államoknak tehát hosszú távon elemi érdeke, hogy az Oroszországgal való viszonya legalábbis kellő mértékben harmonikus legyen ahhoz, hogy Moszkva ne kötelezze el magát Peking mellett. Ha pedig Amerikának sikerülne elérnie, hogy Oroszország szorosabban működjön együtt vele, mint Kínával, az döntő előnyt jelentene Washington számára a Pekinggel való vetélkedésben. Ez Obama Moszkva felé nyitása mögött olyan jelentőséget sejtethet, amely messzebbre mutató, mint az Irán vagy Afganisztán kérdésében mutatott orosz álláspont befolyásolása. A világméretű játszmában, melyben Washington globális vezető szerepe a tét, az Egyesült Államok számára a Kelet-Európa kérdése hosszú távon másodlagos lehet.