- Gyermekkorod óta versenyszerűen síelsz, többszörös magyar bajnok vagy serdülő, ifi korosztályban, és felnőttként is birtokosa vagy ennek a címnek. Magyar viszonylatban elértél mindent, amit lehet. Mi jön ezután?

- Nemzetközi versenyek. Minden mennyiségben.

- Mikor kezdődött nálad a minden mennyiségben?

- 17 évesen kezdtem el a felnőtt korosztállyal nemzetközi versenyekre járni, és egy idő után ezek a versenyek kerültek előtérbe nálam, függetlenül attól, hogy egy magyarnak a nemzetközi versenyek nagy esélyeket nem rejtenek.

- 2009-ben kijutottál a világbajnokságra.

- A világbajnokság életem legnagyobb élménye volt. Elképesztő érzés, amikor a futam előtt pályanézéskor a világ legnagyobb síelői csúszkálnak előtted, és te is részese vagy az egésznek.

- Milyen esélyekkel indul egy magyar egy ilyen szintű versenyen?

- A magyarok mindig is erős középmezőnyt képviseltek, ennél többről szerintem nem nagyon lehet álmodni. Amikor kijutsz egy világbajnokságra, az itthoni eredményeidtől függetlenül nagyon kevés az önbizalmad. Szétnézel, és profik vesznek körbe, még profibb felszerelésekkel. De magyarként tudnod kell, miért vagy ott. Én le akartam jutni, bármi áron, ha ötször kell visszagyalogolnom akkor is. Kizárólag ez motivált. Nem a többiek.

- A két másik magyar lány induló - Döme Zsófia és Berecz Anna - nem sokkal előtted esett ki a pályából. Ez nem jelentett nagyobb nyomást a rajtban?

- Dehogynem. De nem csak nyomást, hanem erőt is. A rajtban már csak arra gondoltam, hogy én vagyok az egyetlen magyar lány a mezőnyben, ezért muszáj leküzdenem magam.

- Le is küzdötted.

- Le. De sajnos a 107 indulóból csak 48. helyezett lettem és mivel csak az első 40 jutott tovább, a második futamban már nem indulhattam. Dühítő volt a lelátóból végignézni a verseny második felét. De félreértés ne essék, ezt nem kudarcnak éltem meg. Az élmény így is óriási volt.

- A versenyzés mellett az edzősködés terén is nemzetközi vonalon kezdtél megjelenni. 2008-ban egy hónapig a ciprusi serdülő válogatottat edzetted. Hogy kerültél Ciprusra?

- Barbai Áronnal - aki szintén többszörös felnőtt magyar bajnok - kértek fel a válogatott edzésére. Áronnak osztrák edzői képesítése van, és az ő ausztriai mentora kérte fel az állásra. Ő pedig engem.

- Ha Ciprus, akkor napfény és tengerpart, és legkevésbé sem sí. Vagy tévednénk?

- Mi is meglepődtünk a felkérés hallatán, de nagy reményekkel vágtunk neki a feladatnak. Sokat készültünk, edzéstervekkel, ötletekkel. Gondoltuk, hogy ha már külföldi edzőket hívnak a csapat élére, biztosan komolyan veszik a síelést, függetlenül attól, hogy mediterrán ország. Nem egészen így történt.

- Ezt hogy érted?

- Ciprusnak egy hegye van, 2000 méteres. A hegyen van két pálya, ebből három hétig csak egy üzemelt, mert nem volt hó. Hóágyút nem használnak. Amikor kimentünk, mondták, hogy olyan lécet hozzunk amit nem sajnálunk. Először nem értettük, miért, de amikor megláttuk a hatalmas szikladarabokat a pályán, világossá vált. De ez még csak a környezet, a gyerekek csak ezután következtek.

- Velük mi volt a baj?

- Nem is a gyerekekkel volt a baj. Legalábbis ami baj volt, arról nem ők tehettek. A ciprusi gyerekek szerintem még életükben nem síeltek rendes pályán.

- Ezek szerint nem nagyon tudtak síelni?

- Amikor felmértük, hogy milyen szinten síelnek, rájöttünk, hogy az edzést alapvető tartásgyakorlatokkal kell kezdenünk. Ez jó is lett volna, de kiderült, hogy nem lesz olyan egyszerű, mint gondoltuk.

- Mi volt az akadály?

- Nem mi, hanem ki. Cipruson a síszövetség a szülők markában van. Az ő kezükben van a pénz, így a hatalom is. Mivel ők diktálnak, hamar kudarcba fulladtak a tartásjavító edzéseink. A szülők meggyőződése ugyanis az volt, hogy csak kapuk között van értelme síelni, a többi gyakorlat fölösleges.

- Nem próbáltatok meg szakmai érvekkel hatni rájuk?

- A szakmai vélemény másodlagos számukra. Nekik az a lényeg, hogy a gyerekeknek házi versenyeket rendezzünk, ahol büszkén fotózhatnak, ha a gyerekük becsúszott a célba. Az, hogy közben semmit nem fejlődnek, nem érdekli őket. Másrészt minket a szövetség hívott, ők meg a szülők markában voltak, így nem adhattunk hangot az egyet nem értésünknek.

- A kinti síszövetség ezek szerint magántőkéből él?

- Nyilván kapnak állami támogatást is, de a magánpénzek az igazán lényeges források.

- A ciprusi síszövetség sem tudta meggyőzni őket?

- Próbáltunk a szövetségen keresztül hatni rájuk, de ők is megmondták, hogy amíg a szövetséget főleg a szülők tartják fenn, addig az ő szavuk a mérvadó.

- Ennyi pénz van a ciprusi síüzletben?

- Rengeteg. De félelmetes volt látni, hogy ezt mennyire nem használják ki. Mondok egy példát. Kintlétünk második hetében elolvadt az összes hó, így nem tudtunk edzést tartani. Próbáltuk meggyőzni őket, hogy legalább amíg nincs hó, vigyük ki a gyerekeket Ausztriába edzeni, hiszen a pénz megvan rá. De ők hajthatatlanok voltak. Nem hogy havas, de még száraz edzést sem tarthattunk, amíg nem volt hó. Így nehezen tudtuk végezni a dolgunkat.

- Tehát csalódás volt inkább, mint élmény?

- Szakmailag óriási csalódás volt, mert a szülők nagymértékben korlátozták a munkánkat. Kellemetlenül éreztük magunkat, mert nem ezért mentünk ki. Sajnos ez történik, ha a szakma helyett a pénz diktál. De a szülők ettől függetlenül úgy tűnt, meg voltak elégedve a munkánkkal, mert azt akarták, hogy maradjunk, de mi ilyen feltételek mellett nem vállaltuk.

- Magyarországon is ennyire a magántőke uralja a sísportot?

- Itthon is sok mindenbe beleszólnak a szülők, de tisztában vannak vele, ahhoz, hogy a gyerekek nemzetközi szintre jussanak, muszáj komolyan venniük az edzést, és külföldre járniuk edzőtáborokba. A különbség az, hogy míg Cipruson megvan rá a pénz, Magyarországon szűkösek a szövetség forrásai.

- Miből él a magyar síszövetség?

- A magyar állam és a Magyar Olimpiai Bizottság által nyújtott támogatásokból, de főleg a nemzetközi síszövetségtől kapott pénzekből. A világbajnokságon minden induló után jár egy bizonyos összeg, így érdekük minél több versenyzőt kinevelni, de a kineveléshez szükséges forrásokat már aligha biztosítják.

- Önerőből kell fizetni a felkészülést?

- Mondok egy példát. Az olimpiára készülésnél a válogatott keretnek szerveztek egy egész szezonos edzőtábort versenyekkel, osztrák edzőkkel. Elvileg erre a nemzetközi síszövetségtől kaptak egy bizonyos összeget, amin felül még be kellett fizetni viszonylag sok pénzt a magas edzői díjak miatt. De ezzel még nem volt vége, mert önerőből kellett fizetni a szállást és az utazást is. Egy válogatott kerettagnak járó pénzből maximum két-három edzőtáborra futja, ami ahhoz, hogy valaki jó eredményeket érjen el nemzetközi szinten, édeskevés. Tehát a síben is átvette a pénz a hatalmat.

- Ez nem volt mindig így?

- Régen a szövetségben olyan emberek ültek, akik a sísport szerelmesei voltak, s azt akarták, hogy minél több ember űzze ezt a sportágat. Mára a magyar mezőny egyre fogyóban van, de nem csak a felnőtt, az ifi korosztály is kezd eltűnni. Azt a szintet, ami a magyar versenyek után következik, már nem tudják finanszírozni, és nem is látják értelmét annak, hogy kifizessék ezeket a hatalmas összegeket, mert semmi nem jön vissza belőlük. Hiszen fizetett versenyző magyarként aligha lesz valaki.

- Van, aki mégis csinálja. Téged mi hajt?

- Engem is sokáig próbáltak lebeszélni arról, hogy folytassam, de úgy voltam vele, hogy ha már elkezdtem nemzetközi szinten a versenyzést, felnőttként sem akarom abbahagyni. Én is átlátom, mennyire nem kifizetődő ez a sport, de ha az ember ezt csinálja, amióta az eszét tudja, nehéz azt mondani, hogy itt a vége.

- Neked hol a vége?

- Ezt így nem tudnám megmondani. A síelést akkor hagyod abba, amikor már érzed, hogy abba kell hagynod. De ahogy mondani szokták, a síben soha nincs utolsó menet.

- Ha a végét nem látod is, kitűzött célod biztos van?

- Az olimpia volt, amiről sajnos 2010-ben lemaradtam.

- Négy év múlva is lesz olimpia.

- Lesz. De négy év sok idő. Meglátjuk, mi lesz akkor.