- Volt már, hogy ráborították önre az asztalt?

- Nem, mert az interjúkészítés más, mint utána a leírása. Élőben sokkal kedvesebb vagyok. Az interjúalanyok pedig általában értékelik, hogy - ha minden jól megy - felkészülten érkezem, és tényleg érdekelni szokott a személyük. Olyan persze akadt, hogy valaki nem tudott válaszolni; de rám borítani - ilyenre nem emlékszem.

- Ha ennyire különbözik az írás és az élő beszélgetés, akkor én most megtehetem, hogy ezután szépen hazamegyek, és poénokat írogatok a szövegbe?

- Megteheti, mert aztán el fogja nekem küldeni, hogy átnézzem. Az is lehetséges, hogy a beszélgetés alatt nem vesz észre egy ellentmondást, ami kiszaladt a számon, aztán leíráskor rájön, hogy hohó, nem stimmel, amit ez a Stumpf magyaráz, kellene ide még egy közbevetés. Ha kell, tegye bele utólag. Csak a szöveg legyen jó, érdekes. 

- Szokott még izgulni interjúk előtt?

- Igen, nagyjából mindig. És ez jó. Ha nem vagyok ideges, baj van. Azt jelenti, hogy nem készültem fel rendesen.

- Akkor nem izgul, ha nem készül fel? Paradox.

- Nem. Akkor nem készülsz fel, ha úgy érzed, ezt a beszélgetést ki tudod rázni a kisujjadból is. Tehát nem izgulsz. Nem motivál a feladat. Olyan is lesz az eredmény.

- Mi volt a legextrémebb hely, ahol interjúzott?

- Egy szék.

- Mert?

- Mert a szék kvázi egy halálos ágy mellett állt, én meg azon ültem.

- Kié mellett?

- Cseh Tamásé mellett.

- Ő volt a legnagyobb élmény?

- Igen. Nyilván a helyzetből is fakadt, de nem csak. Nekem ő 17 éves korom óta fontos. Akkortájt jelent meg a Telihold dalai. Abszolút magamra ismertem a témákban. 2007 végén aztán készült vele interjú a Heti Válaszban, nagy, karácsonyi címlap volt, de nem engem bíztak meg a feladattal.

- Már akkor is beteg volt.

- Igen, akkor derült ki, hogy rákos, mindenki azt hitte, már csak hónapjai vannak hátra - jó esetben. Az én fejemben is megfordult, hogy itt van talán az utolsó lehetőség régi nagy interjúálmom beteljesítésére, aztán tessék, egy külsős kapta a lehetőséget. Nem értettem. Most már igen.

- Ilyen helyzetben mennyire fontos az újságíró személye?

- Szeretem megőrizni a látszatot, hogy nem nyomakszom előtérbe.

- Hogy - ha már Cseh Tamás - „nem én vagyok a fontos, hanem a dal"?

- Pontosan. Ahhoz, persze, hogy jó legyen a dolog, én is kellek. Ilyen szinten nincs kisebbségi komplexusom interjúírás közben. De egy közösség, egy olvasótábor nevében írok, ezért például nem szoktam egyes szám első személyben kérdezni, és nem mondom azt sem, hogy szerintem így vagy úgy...

- Ezek szerint az újságíró nem köteleződhet el semmilyen irányban, mert egy beszélgetés során akaratlanul előtérbe kerülne a személye.

- Elköteleződhet, sőt. Mindenkinek van iránytűje, szeret ezt, utál azt. Lényeg, hogy interjúhelyzetben ne a mániáit erőltesse, hanem az interjúalanyt szembesítse azokkal az ellentmondásokkal, amelyek a tetteiben, szavaiban mutatkoznak, és azokkal az elvárásokkal, amelyekkel az olvasó vagy az újságíró joggal élhet vele szemben.

- Újságíróként most akkor megteheti, hogy kiáll Sólyom László mellet vagy sem? Aláírta a Sólyom for president! kezdeményezést.

- Alá. Nincs helye az álszentségnek. Nem lehet úgy tenni, mintha objektív lennél. Nem vagy. Objektivitás ugyanis nem létezik. Mindent mérünk valamihez. A fontos éppen az, hogy ez a mérce nyilvános és jól látható legyen.

- Interjúzás közben mégis az interjúalanyhoz, egy adott emberhez kell mérnie magát. Ehhez képest kézzelfogható tény, ha az aláírása szerepel egy listán.

- A Sólyom-aláírás akkor lehetne elvileg gond, ha ezek után készítenék egy újabb Sólyom László-interjút. Rám süthetnék, hogy elfogult vagyok. De még ekkor is ökörség lenne ez a felvetés. A kérdéseken múlik minden. Ha azok valódiak, a válaszok meg hírértékűek, ugyan kit érdekel, hogy magánemberként egyébként úgy gondolom, hogy Sólyom László lenne az ideális köztársasági elnök a következő öt évben is? Másrészt az egész szerkesztőség kiállt a jelenlegi államfő mellett - ettől még talán közölhetünk vele interjút, ha az megjelentetésre méltó minőséget képvisel. Az én szempontomból kényesebb kérdés a publicisztika. Egyik nap ténycikket írsz és interjúzol, aztán másnap a véleményedet mondod el. Hogyan írjam le valakiről, hogy idióta, ha tudom: lehet, hogy néhány hét múlva interjúzom kell vele. Ez a két szerep, a tényújságíróé és a publicistáé tehát gyengíti egymást, normális helyzetben nem is egyeztethető össze, csak hát esetemben történelmileg így alakult.

- Ön milyen interjúkat szokott olvasni?

- A HVG hátsó egyoldalas interjúi a portréjelleget és az aktualitást ötvözik - egyetemista koromban még a Lindner-Horváth páros készítette őket, kezdetben róluk másoltam a stílust. Olyat szerettem volna írni, mint ők. Ma már teljesen mások az interjúim, de azért kicsit most is sajnálom, hogy már nem a régi páros jegyzi a konkurencia utolsó oldalát.

- Miattuk lett újságíró, és nem zenész?

- Ez azért erős túlzás. Az igaz, hogy szívem szerint inkább lettem volna gitáros, csak abból bizony nem lehet megélni, márpedig 2001-ben megszületett a lányom, úgyhogy el kellett töprengenem: másodéves egyetemistaként mégis hogyan teremtem majd elő a mindennapi bébipapit. Ha nem így alakul, talán évekig váltom a világot egyetemi kocsmákban ahelyett, hogy energiát toljak abba, amiben azért érezhető volt, hogy van némi tehetségem. És persze maga az írás... Önmagában borzalmas és idegtépő, de az, amikor készen van, amikor kerek, jó az anyag - az ad szárnyakat, nem a Red Bull. Plusz a tudat, hogy nem asztalfióknak készült, tehát megérte beleadni vért, verejtéket.

- Pedig az újságok példányszáma egyre inkább csökken.

- Ha csökken a példányszám, az engem lelkileg is érint. Rossz. Egyáltalán nem vágyom az önnön zsenijétől elszállt, meg nem értett asztalfiókművész szerepére.

- Az Alternatív Közgazdasági Gimnázium, ahová járt, köztudottan liberális, a Pázmány viszont, ahol az egyetemet végezte, konzervatív hely. Tulajdonképpen melyikhez húz?

- Az AKG-ban, ha nem is fasiszta, de azért „nemzeti" voltam, a Pázmányon pedig „a mi kis kommunistánk".

- Az írásain is látszik valami ilyesmi. A kritikusság.

- Van, amit nem szeretek, és azt szagról megérzem: a hülyeséget, az álszentséget, a doktrinerséget. Utálom, ha valakinek tervezőasztal mellett kreált kőkemény világképe van, és abba akar belegyömöszölni mindent. Meg biztos van bennem némi pózőrködés is: a látszat, hogy hú, de kritikus vagy, hogy nem állsz be a sorba, jót tesz az önértékelésnek.

- Az ön világképe is „kőkeménynek" látszik. Vagy változik?

- Az AKG sztenderd liberális közeg volt. Amikor a Pázmányra kerültem, még minden pénteken megvettem az Élet és Irodalmat - kifejezetten a közügyek és a publicisztika miatt. A fordulópont akkor jött, amikor 2001-ben az ÉS-értelmiség - akik addig nekem a szellemi irányt mutatták - aláírta a Lionel Jospin francia miniszterelnöknek írott levelet arról, hogy itt népcsoportokat üldöznek, akiknek menekülniük kell, politikai menedékjogra van szükségük Strasbourgban. Egyértelmű kampányfogás volt ez, alányalás az MSZP-SZDSZ vonalnak. Két eset lehetséges: vagy fogalmuk sem volt, hogy ez az ország milyen, vagy pontosan tudják - akkor pedig érdekből hazudnak. A hitelük előttem így is, úgy is semmivé vált.

- Akkor bezárta szépen az Élet és Irodalmat...

- Nem valamiféle gyermekbetegség volt a kötődésem; fontos volt, hogy addig rendszeresen olvastam, de ma már csak egy-egy cikket, legtöbbször akkor, ha fontos a munkámhoz. Ritkán van ilyen. 

- Hogy lett az ÉS-ből Heti Válasz?

- A Pázmányon tanított Osztovits Ágnes. Kölcsönösen „egymásba szerettünk". Azt mondta, hogy „jók ezek az írások, édes fiam, nem akar maga újságíró lenni?" - De tanárnő, szeretnék! Aztán gyakorlatra kellett mennem, és őt kérdeztem meg, nem jöhetnék-e a Válaszhoz. Jöhettem. A végén megkérdezte, nincs-e kedvem itt maradni külsőzni. Volt. Akkor lenyomtam így fél évet, aztán felvettek főállásba.  

- A stílusát ma már utánozzák is. Bárhol ellehetne...

- Utánozna valaki? Hízelgő lenne, de nem tudok róla. Egyébként ha nem a Pázmányra megyek, hanem Szegedre a Havas Henrik féle kommunikációs akármibe - felvettek ám oda is -, akkor valószínű, hogy nem a Heti Válasznál kötök ki.

- Akkor elmegy a HVG-hez...

- Akár a 168 órához is. Amit most nagyon bánnék. Nem azért, mert vesztettek a szocik, hanem mert nem mérhető a Heti Válasz színvonalához.

- Ez a legjobb lap?

- Nem olyan jó, mint amilyen lehetne és amilyen lesz is. De hogy ez a legjobb munkahely, abban biztos vagyok. A belpol rovatban gyakorlatilag testvériség van, barátság, kölcsönös tisztelet, segítség, remek munkamegosztás. Nem vágyom máshová.

- Miért tartozik szerkesztőséghez?

- Mert ez ilyen műfaj. Nem tudsz újságíró lenni, ha egyedül vagy. Én a lap, a rovat nélkül tizedennyit nem tudnék a világról, az országról.

- Szépírásban még nem próbálta ki magát?

- Nem. Mint mondtam, nem vágyom a meg nem értett fiókzseninek járó babérkoszorúra. Nem is tudok írni, ha nincs határidő és „megrendelés". Ha tetszik, gondos iparoslegény vagyok, aki igyekszik mestermunkát kiadni a kezéből. Persze ha jönne egy felkérés, hogy írjak mondjuk novelláskötetet, melynek másfél hónap múlva nyomdába kell mennie, biztosan megírnám.

- Jó pénzért...

- Nyilván. Szenvednék és görcsölnék vele rengeteget, valószínűleg olvasható is lenne, bár ezt nem tudom. Lényeg, hogy ami az írást illeti, nem vagyok művész, akinek muszáj írnia, aki nem tehet mást. Van persze ilyen, visszajelzést sem igénylő késztetés az életemben: zenét, dalokat muszáj írnom - azok jönnek maguktól, mindenféle megrendelés nélkül is.