Édesapja az angol orientációjú agrártörténész, képviselő, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, egykori földművelési államtitkár 1953-ben börtönben halt meg. A fiúnak, aki már gimnazistaként náciellenes röplapokat gyártott, esélye sem volt, hogy hazájában megírhassa mindazt, amit a hetvenes évektől Svájban elővehetett. Egyik könyvének címével „a mi kis élet-halál kérdéseinket". Az izgatta, miként jutott Magyarország a környező államoknál is méltatlanabb helyzetbe. Azt vizsgálta, mekkora mozgástere volt hazánknak, hogyan próbált akár Teleki Pál, akár Kállay Miklós lazítani a német függőségen. Árnyalni kívánta Horthy Miklós portréját, nem felmentve a felelősség alól. Felháborította az országra sütött antiszemita bélyeg, s minden olyan tényt, dokumentumot előásott, amely ékesen cáfolt, s amelyet évtizedeken át elhallgattak. Nagy-nagy energiával, a nemzetközi szakirodalom felhasználásával kutatta a II. világháború fordulópontjait, az amerikai, angol szerepvállalást. Arra a következtetésre jutott, hogy nem Jaltában, hanem már Teheránban eldőlt Európa sorsa. A rendszerváltozás után sorra jelentek meg könyvei, cikkeket írt a Valóságba, a Magyar Szemlébe, a Magyar Nemzetbe. A Heti Válasznak indulása óta szerzője volt, olvasója, okos kritikusa. Itt jelent meg egyik legszebb írása, az 1944-es karácsonyról szóló személyes hangú emlékezés.

Bár fizikai ereje az évek múlásával egyre csökkent, szelleme hihetetlenül friss maradt: tavaly még cikksorozatot tervezett lapunknak. Bár évente csak néhány hetet töltött Budapesten, mindenről tudott, ami az országban történik. Rendszeresen levelezett a svájci lapokkal, hogy tévedéseiket kiigazítsa. A nagy kormány melletti felvonulás napján érte a halál.