A csapatépítő tréningek, a meetingek, az irodai élet különös szabályai mindenütt jelen vannak a világban, de nálunk talán élesebben jelentkezhetnek a kulturális különbségekből adódó problémák.

A film beharangozójában a team building-et agymosásnak titulálják, de a valóságban a multik egyszerűbb megoldáshoz folyamodnak. A módszert pszichés terrornak nevezik, amely legtöbbször erkölcsi és egzisztenciális zsarolásban nyilvánul meg. Általában ez nemcsak a tréningeken van jelen, hanem a nagyvállalatok mindennapjaiban is.

A multiknál furcsa kettősség él: egyrészt a mindent felülíró profitéhség, az abszolút eredményorientáltság, aminek érdekében gátlás nélkül átvágják a torkát bárkinek a profit érdekében, nyugodt szívvel teszik rabszolgává és forgatják ki jogaikból a munkavállalókat, vagy éppen a joghézagok között bujkálva kerülik meg a Munka Törvénykönyvet. Másrészt ott van ez az emberbarát, dolgozóira figyelő imázs. Képmutatás? Inkább üzleti stratégia, ami egyvalamire jó: olyan görcsbe rántja az emberek idegeit, hogy inkább elviselik a megalázó helyzeteket, mintsem elveszítsék állásukat.

Adott hát a team building, amely általában hétvégére esik, így az ember kevéske szabadidejét is felemészti. De hogyan egyeztethető össze a program a Munka Törvénykönyvével? A csapatépítő tréningek és a közös céges programok esetében elvileg a rendes munkaidő-beosztás szabályai szerint kell eljárni. Ennek értelmében a munkával nem szorosan összefüggő tevékenységekre a dolgozó nem kötelezhető munkaidőn kívül. A probléma viszont az, hogy nincs is olyan jellegű szabályozás, ami egyértelművé teszi, mi számít csapatépítő tréningnek és mi nem. Továbbá az a tény is a multik javát szolgálja, hogy nem tekintendő munkahelyi balesetnek, ha egy hétvégi csapatépítő tréningen a feladat teljesítése közben valakit baleset ér.

Hazánkban manapság a nagyvállalatok döntő többsége rendszeresen szervez tréningeket. A cégek 73 százalékánál a tréningeket havonta tartják, a maradék 27 elegendőnek tartja, ha alkalmazottait negyed- vagy félévente küldi tréningekre, amelyek legtöbbször két-három naposak. Természetesnek veszik, hogy ha kell, a munkavállalók a hétvégén is rendelkezésre állnak. A családos emberek különösen kedvelhetik ezeket a céges programokat. Bár, ki tudja. Még megváltás is lehet az ilyen igazolt távollét. Viszont biztosan üdvözlik a hétvégi tréningeket azok a 30 év körüli szinglik, akiknek az élete a karrier szó mártása alatt szaftosodik. Elhitetik velük, hogy fontosak a cég számára, és a két-három napos team building, amelyet egy gusztusos wellnes-szállodában tartanak, nem más, mint pluszjuttatás, mert a cég törődik velük. Ne tévesszen meg senkit: azért, mert ingyen van az étel és a szállás, és a vezetők is igyekszenek embernek látszani.

A cégtulajdonos elvárja, hogy a tréning során a résztvevők képzettsége és motivációs szintje nőjön - ezzel különösebben nincs is baj. Azzal már annál inkább, hogy a tréner információkat gyűjt be a dolgozókról, jelentéseket ír, amelyekkel a későbbiekben visszaélhetnek. Nyugati gondolkodásmódot akarnak ráerőltetni az emberekre, melynek központjában a lojalitás kikényszerítése áll. Nem elégszenek meg azzal, hogy a munkavállaló tisztességesen dolgozik, elvárják, hogy mutasson is valamit magából. Nem tartják tiszteletben a magánszférát, és nem érdekli őket, hogy mennyire sérül a személyiség a csapatépítő tréning játékos feladata során, ami a közösségtudat erőszakos kialakítására törekszik.

Magyarországon a csapatépítő tréning, a vállalati induló, a közös üdülések és a lojalitás megjátszása erősen emlékeztet a kommunista rendszer eszköztárára, melynek célja nem volt más, mint a látszatszabadság, látszatjogok világának fenntartása. A közös célok, ideológiák gyártása, a „mi" közösségtudat erőszakos kialakítása, mind-mind eszköze az összes elnyomó hatalomnak, amely mosolygós, önfeláldozó rabszolgákat akar maga körül látni. Legyen az a nácik, a kommunisták vagy a tőke rémuralma. Az alkalmazottak sorstársaikkal énekelhetik az ideológiához gyártott vállalati műdalt, és gürizhetnek, hogy a fentről diktált célokat elérjék.

Azok a munkavállalók, akik tényleg elhitték, hogy fontosak a cég számára, a gazdasági válság idején megtapasztalhatták, hogy van náluk fontosabb: a pénz. Ezekben az időkben az átlagosnál gyakoribb jelenet, hogy megjelenik a főnök, és a nemzetközi leépítésekre és átszervezésekre hivatkozva előadja, mennyire sajnálja, ugyanakkor nem tehet mást. Átadja a felmondási papírt, miszerint közös megegyezéssel megválnak egymástól.

Paradox, hogy a legtöbb nemzetközi cég a válságot megelőző években a piaci átlagot meghaladó mértékben növekedett és a vártnál nagyobb profitra tett szert, mégis a nemzetközi piaci viszonyokra hivatkozva inkább az elbocsátás mellett dönt. Nem véletlen, hogy a vezetőség csak kirúgásban tud gondolkodni, kevesebb alkalmazottnak kell fizetést adni, akik ugyanannyi bérért (jobb esetben) még többet kell dolgozniuk. Az a fő, hogy a részvényesek érdekei ne szenvedjenek hiányt.

A konklúzió pedig az, hogy a multi-kultúra elemei már régen jelen vannak Magyarországon, csak más a megnevezés és a díszlet. Ha a párt szót behelyettesítjük a cég helyére, akkor rájövünk, hogy semmi különbség nincs, csak ez nem politikai, hanem gazdasági rezsim.