Ugyanazok vannak uralmon, és ugyanazt teszik, mint annak előtte: erőforrásainkat szivattyúzzák le. Régen a szovjet megszállás, ma az adósságspirál köt gúzsba bennünket. A sztálinista alkotmány van érvényben, s így nem is csoda, hogy kizsákmányolnak bennünket.

IV. Henrik forradalma

Az órendszer tekintélyuralmi diktatúra volt. Az 1989-ben kialkudott Alkotmány viszont demokratikus jogállamként határozza meg az országot. Noha ez az alkotmány a réginek a módosítása, alig van bennük bármi közös. A demokrácia alapintézményei megvannak: a törvényeket az Országgyűlés hozza, annak összetételét szabad választásokkal határozzuk meg. A bíróságok jólrosszul teszik a dolgukat, a fellebbviteli bíróságok inkább jól. Ráadásul az Alkotmány nem holt szöveg, hanem élő szellem, amelyet az Alkotmánybíróság éltet, nem is akárhogyan. Ha ugyanazok vannak uralmon, mint azelőtt, az csak úgy lehetséges, hogy megválasztottuk őket.

A hatalmi restauráció a nagy francia forradalmat juttatja eszünkbe. Edmund Burke (Reflections on the Revolution in France) már 1790-ben olyan tüneteket mutatott ki, amelyek félelmetesen hasonlítanak a mi rendszer változásunkhoz. Ő figyelte meg először, hogy a nemzetközi publikumnak játszó felvilágosodott értelmiségiek hogyan élnek véleménymonopóliumukkal: "Szövetségük a pénzügyi érdekeltségekkel nem csekély hatással volt arra, hogy az ilyenfajta vagyonnal szemben érzett népi ellenérzés és irigység elcsitult. (...) Egyetlen célt szolgáltak: az égbekiáltó gazdagság és a nyughatatlan, kétségbeesett szegénység erőinek egyesítését." Burke a francia gazdaság gyors tönkremenetelének fő okát - mai nyelven - az elsietett privatizációban látta. (Az egyházi vagyont elkobozták, és az államadósság törlesztése érdekében egyszerre dobták piacra, így a pénzemberek olcsón felvásárolhatták.)

A szocialista vezérkar összetételét ismerve nehéz volna állítani, hogy nincs közük az MSZMPben nevelkedett kommunistákhoz. Persze úgy voltak kommunisták ők, ahogy Pirandello IV. Henrikje. Egyszer felvették a császári jelmezt, egy őrült pillanatban azonosultak szerepükkel, majd, már józanul, évtizedekig nem mertek kibújni belőle. Aztán rájuk ijesztettek, és ennek megrázkódtatása adta az alkalmat a jelmezváltásra.

A rendszerváltás-tagadók Romániát illetően rendszerint forradalomtagadók. Államcsíny volt az, nagyhatalmi jóváhagyással - mondják. Persze Tőkés László szerepét, a temesvári és a bukaresti felkelést senki nem tagadhatja. Nyilván zajlott a háttérben egy kommunista palotaforradalom is, de az a népi forradalmat nem érvénytelenítheti. A romániai forradalomtagadásnak is az a fő indítéka, hogy elégedetlenek az új renddel.

Lehetséges-e, hogy a kelet- és közép-európai rendszerváltásokat egy világméretű összeesküvés húzta egy kaptafára? A világ-összeesküvés kérdését Oroszországra nézve A moszkvai per című művében Vlagyimir Bukovszkij elemezte meggyőző erővel. Érdemes e munka tükrében levonni a mi rendszerváltásunk tanulságait is.

Nagy példaképünk: a Szovjetunió

A Jelcin hatalomra jutása utáni zűrzavarban Bukovszkij megszerezte az SZKP Központi és Politikai Bizottságának üléseiről évtizedeken át készített jegyzőkönyveket. Kiderül belőlük, hogy a peresztrojkát csupán az osztályharc új taktikájának szánták. A fegyverkezési verseny nyugati feladását várták tőle, meg gazdasági, technológiai segítséget. A nyíltság csak színjáték volt a nyugati baloldal megnyerésére, és a háttérben a kedvezményekkel kitömött (poszt)kommunista értelmiség hozsannázott hozzá, némi ellenzéki fogcsikorgatástól kísérve.

A nyugati elit véleményét otthon szentírásként tálalták, Nyugaton pedig Gorbi-mánia tört ki, melyet alig befolyásoltak az olyan apróságok, mint a csernobili robbanás eltitkolásának kísérlete. A bájmosoly igézetében a Nyugat a zsebébe nyúlt, és segítette a düledező rendszer, majd a Szovjetunió továbbélését. "A rezsim (...) mielőtt kimúlt volna, még képes volt elkövetni egy utolsó aljasságot: végérvényesen lezüllesztette az országot a könnyű, erőfeszítések és áldozatok nélküli felépülés csábításával." A glasznoszty hatásosabban rohasztotta az országot, mint a brezsnyevi cenzúra.

Csakhogy a demokráciát nem lehet a végletekig színlelni: a szabadság szelleme kiszabadult, és elsöpörte a Szovjetuniót. A Nyugat azonban Kelet- és Közép-Európában azóta is mindenütt a status quót képviselő posztkommunistákat támogatja. Még a balti államok kiválását is ellenezte, a német egyesítéstől pedig úgy megijedt, mintha maga Hitler támadt volna fel. A Nyugat gyámkodása a felülről vezérelt forradalomnak és a kommunista új osztálynak kedvezett. Pedig, mint Bukovszkij mondja: "A kommunizmus nem politikai rendszer, hanem tömeges megbetegedés."

Gorbacsovéknak voltak terveik a terhessé váló többi kommunista rendszer megszüntetve megőrzésére is. A helyi pártoknak szintén: emlékezzünk a "politikai intézményrendszer reformjának" a néhai MSZMP-ben kifundált homályos frázisára. Valószínűleg sehol nem a forgatókönyv szerint zajlottak le az események, de a kommunista nómenklatúra nem egy helyen győzve bukott el.

Bukovszkij a hetvenes évek enyhülésének történetéből arra a következtetésre jut, hogy a Nyugat rég lemondott a kommunizmus megbuktatásáról, és kis híján be is hódolt neki. Az enyhülés ugyanis a nukleáris rakéták európai telepítésének feledtetésére szolgált. Célja a leszerelés volt - no, nem a fegyverzeté, hanem nyugati tiltakozásoké: békeharc a javából. A történelem azonban megtréfálta a Nyugatot. A Szovjetunió, épp mielőtt meghódította volna az egész világot, végelgyengülésben kimúlt. A Nyugat ugyanúgy betlizett a rendszerváltás körül, mint a szovjetek rakétatelepítése alatt. Az önérdek e téves felismeréseit nehéz volna összeesküvésnek tekinteni.

Emlékszem, hogy az 1960-as években a hazai propaganda "az imperializmus fellazítási politikája" ellen ágált. Mi tagadás, akkoriban jólesett fellazulnunk. Ugyanakkor a szalonmarxizmus eszméitől elragadtatott nyugati ifjúság fellazulásához a szovjet imperializmus szirénhangja is hozzájárult. Karinthyval szólva, a '68-as nyugati baloldal a kommunizmus "szent nagy fenekébe beléomolni vágyott", és annak bukása nyomán hoppon maradt. Ennek ellenére a felvilágosodás örököseiként ma is ők kavarják az eszmei fősodort, csak a marxizmus azóta neoliberalizmusba "csapott át".

A mi rendszerváltozásunk folyamatában a szocialista restauráció játszotta azt a szerepet, amelyet Oroszországban a peresztrojka. A peresztrojka megbukott, mi pedig várakozással nézünk a közeljövő történései elé. Húsz éve magunkba fojtottuk a forradalmat, és ennek eddig leginkább a hátulütőit emlegettük. Halvérű rendszerváltásunk azonban tűrhetően szilárd demokráciát hozott létre, és így nem kell napóleoni, de még csak putyini monarchiától sem tartanunk. A demokráciának, ha mégoly formális is, vannak előnyei is a forradalmak által teremtett renddel szemben.

A tagadás tagadásának megtagadása

A zsákutca sötétjében vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy a forradalmak is rendszerint visszájukra fordulnak. Elmúlt húsz évünk nem azt példázza, hogy nem volt rendszerváltás, hogy nem jó az alkotmányunk, vagy hogy nekünk Mohács kell. Hanem azt, hogy a rendszer váza tervszerűen átépíthető, de a váz a fejleményeket nem határozza meg egyértelműen. Nem repül szánkba a sült galamb, és nem ért véget a történelmünk sem. Gazdaságunkat és társadalmunkat a hatalmi érdekek és az ezektől nem független téveszmék rossz útra terelték. Ez a rossz út mintha a rendszerváltozás előtti lejtő meghosszabbítása volna. A rendszerváltozás építménye alatt tovább él a múlt.

A társadalom működésének számos lényegi vonása rejtve van az egyszerűsítő politikai gondolkodás elől. A közintézmények szilárdsága, a köztulajdon megbecsülése, az egyén felelősségérzete, kritikai hajlama vagy hiszékenysége, előrelátó képessége, részvétele a közösség ügyeiben, és a társadalom összetartozásának erőssége a rendszernek szintén meghatározó elemei. Ezek megváltoztatása a társadalom minden tagjától erőfeszítést kíván. Az igazi rendszerváltozásnak nem az Alkotmányban, hanem az egyén fejében és lelkében kell tehát végbemennie. Talán most érett meg erre a helyzet, de igen rögös út áll előttünk.

Hazánkban nem a hagyományos bal- és jobboldal áll szemben egymással, hanem a posztkommunista új osztály és az érdekkörükbe behálózott, az ő folklórjuk szerint táncoló emberek, velük szemben pedig azok, akik ebből a hálóból ki akarnak szakadni. Csak az egyértelmű beszéd, a tisztesség útján sikerülhet kibontakoznunk. És társadalmi betegségünkből egyéni anyagi áldozatok nélkül nem sikerülhet kigyógyulnunk.

Ahhoz, hogy a megszüntetve megőrzés helyett a megőrizve megőrzés és a megszüntetve megszüntetés váljék uralkodóvá, sok egyénnek kell észhez térnie. Mindez persze fájdalmasan késő, hiszen a megszüntetve megőrzés langyos vizében túl sok mindent feladtunk már. De jobb későn, mint soha.