A szerkesztőség műhelyként éli az életét, ami az jelenti, hogy a közösség számára igazán fontos, identitásunkat meghatározó kérdéseket, ügyeket, jelenségeket megbeszéli, és annak értelmében ír róla vagy nyilvánít véleményt. A műhely nem veszi el az újságírói önállóságot, és nem kötelezi tagjait arra, hogy a rutinmunkákat kolhozszerűen végezzék el. A szabadság nagy, de felelősséggel is jár. A szerzőnek mindenkor a Heti Válasz szellemiségét kell tudni képviselnie. Megszólalásai stílusával és tartalmával egyaránt. És azt is tudni kell, hogy milyen témában nem elegendő az egyéni talentum.

A lejtőre a köztársasági elnök kisdoktorijával kapcsolatban léptünk. Amikor a nyomtatott lap lapzártájának szokásos zsúfoltságába a prognosztizáltnál egy nappal korábban érkezett meg a tényfeltáró bizottság jelentése. Külső helyszínű kiadói tárgyalásaim miatt csak annyit tudtam kérni belpolitikai rovatos kollégáimtól, hogy a történtekről tényszerűen számoljanak be, és az ügyben kívánatos lapvéleményt majd közösen kialakítjuk.

Amikor visszatértem a szerkesztőségbe, arról értesültem, hogy az önálló felelősségi rendszerben működő, de megítélését tekintve a szerkesztőség egészét befolyásoló online felületünkön megjelent Stumpf András Hajrá, Elnök Úr! című publicisztikája, úgy, hogy azt sem én, sem a nyomtatott lap, sem a honlap felelős szerkesztője nem látta, csak az ügyeletes munkatárs, aki az otthonról küldött cikket feltette.

Az eljárást elfogadhatatlannak tartottam. Elsősorban azért, mert ilyen súlyú ügyben megengedhetetlen, hogy felelős vezető saját lapjának véleményét a nyilvánosságon keresztül ismerhesse meg, és ne a szerkesztőséggel közösen alakítsa ki. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy Stumpfot korábban arra kértem: ha közjogi méltóságokkal kapcsolatban ír publicisztikát, arról előzetesen értesítsen engem.) Ráadásul egyáltalán nem azonosultam a megjelent írás hangsúlyaival, valamint hátba veregetős, olykor nyegle, az elnököt újabb dolgozat írására biztató stílusával. A konzervatív szemléletű Heti Válasz tiszteli a köztársasági elnöki intézményt, és a mindenkori elnököt. Ennek megfelelően fogalmaz, ha kritizál is. És bár láttam, hogy a világhálón már elterjedt az írás – feltűnt a Mandineren és a Hírkeresőn, így az is nyilvánvaló volt számomra, hogy járni fogja a maga útját -, tudatni akartam mindenkivel, hogy az nem a Heti Válasz közösségének, csak egyik újságírójának véleménye.

Kollégáimmal – immár a tényfeltáró bizottság állásfoglalásának ismeretében – végigtárgyaltuk a Schmitt-ügyet, megírtam a Könnyített eljárás, súlyosbító körülmény című publicisztikát, amelyet másnap közösen véglegesítettünk, és a Stumpf-cikk levételét magyarázó sorok kíséretében a honlapra tettünk.

A történtek után büntetést szabtam ki az online felelős szerkesztőre, aki az írást rendelte, de azt nem olvasta el, illetve nem értesítette annak sem készültéről, sem tartalmáról a belpolitikai rovatvezetőt, a lap felelős szerkesztőjét és a főszerkesztőt, holott az ügy súlya ezt indokolta volna. És büntetést szabtam ki Stumpf Andrásra, amiért kérésemet nem teljesítette, majd félrevezető Facebook-bejegyzésével súlyosan csorbította a hitelességemet.

A történet szimpla munkahelyi ügy. Stratégiai kérdésben hol fordulhatna elő hasonló következmények nélkül? De roppant kínos, mert nem arról szól, hogy a Heti Válasz egy fontos kérdésben az első között mit mondott, hanem egy belső működési zavart tükröz. Üzenete ránk nézve jól aligha olvasható. Tanulsága számunkra bizonyosan az kell legyen, hogy a szabadság nem nélkülözheti a felelősséget, és csapatjáték nem művelhető egyedül.