És nem ágálok a mondottak ellen. Pusztán egyetértésem kinyilvánítására mégsem ragadtam volna klaviatúrát. Azért idézem a miniszterelnököt, mert szavai tökéletes pontossággal és megélhetően írják le az együttműködés rendszerének működési feltételeit. Amelyek külföldön éppúgy érvényesek, mint itthon.

Aki bánt, inzultál, nyegléskedik, az nem a barátai számát szaporítja, hanem ellenségeit gyarapítja.

A hazai pártok beszélő fejei sokszor éppolyan bántók, sértők, nyeglék, erejük tudatában lévők - ezért aztán empátiahiányosak -, mint az Európai Unió reprezentánsai kormányunk képviselőivel.

Mindenki biztos a saját igazában, és rá sem hederít a másikra. Jobb esetben átnéz, rosszabb helyzetben átgázol rajta.

Igazsága csak az erősebbnek és a gazdagabbnak lehet. És mindenki csak akkor érzékeny az arroganciára, amikor a gyengébbek és a szegényebbek oldalára sodródik.

Magyarországon az európaiság éppúgy kizárólagos, ahogy a hazafiság. Aki kifelé orientálódik, az hazaáruló, aki magyar érdekről beszél, az nacionalista, fasiszta.

És nincs középút.

A bizalmatlanság mindent betakar, a tisztelet kultúrája odaveszett. És súlyos bajunk, hogy nem a teljesítmény a mérce. Nem a "mutasd meg, mit tettél, megmondom, ki vagy!" szimpla, jól megfogható rendezőelve érvényesül. Mindent a hovatartozás minősít. A politikai kötődés. Így aztán a jól teljesítő különutasokat is le lehet kaszálni, és a lojális rosszak is maradhatnak a helyükön.

Holott a saját tudására, munkájára építő középosztálynak elemi érdeke a teljesítmény mindenek feletti tisztelete, elismerése, amely nélkül elapad a motivációs erő, az újabb sikerek hajtómotorja.

A most formálódó, megújított Magyarországon sok az egymással szembeni nyegleség, a bántó szándék, az inzultáló hangnem. Roppant kevés a bizalom. És bántóan hiányzik a teljesítmény respektje.

Meglehet, többek között az uniós modortalanságok hatására a kormányzó elit e tekintetben is jelét adta konszolidációs készségének. Orbán Viktor a parlamentben megköszönte Mesterházy Attila támogató hozzászólását, és táviratban köszöntötte Göncz Árpádot. Navracsics Tibor elismerte, hogy nemritkán akkor is negligálták az ellenzék javaslatait, amikor megfontolhatták volna őket. Kövér László nemcsak jó munkát kívánt az LMP most megválasztott frakcióvezetőjének, de az előd Schiffer András tevékenységét is méltatta. Lázár János pedig ötpárti konzultációkat kezdeményezett.

Mintha új korszak vette volna kezdetét. Stílusban és szavakban okvetlenül. Hogy az életünket meghatározó tettek is a nyomukba szegődnek-e majd, csak remélni tudjuk.


"Próbáljunk meg valódi nemzetként örülni annak is, hogy a kormány, ha fogcsikorgatva is, de képes volt önkritikát gyakorolni, s remélhetőleg lassan már az eredményét is látjuk majd e kompromisszumkészségnek. S aki ezt megalkuvásnak, elvtelenségnek érzi, az egyrészt vegye figyelembe, hogy egy klubban vannak bizonyos szabályok, ráadásul nemcsak neki, hanem másoknak is van véleményük."
(Stier Gábor, Magyar Nemzet, február 10.)

"A kedvező gazdaságpolitikai fordulat akár megtörténtnek is nevezhető, hiszen a kormány már belátta: be kell tartania néhány játékszabályt. A magyar gazdaságpolitika most kezd visszatérni az ortodox intézkedésekhez - ezért várhatóan sikerül majd kompromisszumokra jutni a nemzetközi szervezetekkel."
(Szajlai Csaba, Magyar Hírlap, február 11.)

"Lázár és Navracsics most éppen ezt a szerepet kapta. Az emberarcú orbánizmus az új leckéjük, amit fel kell mondaniuk. Eddig az volt a dolguk, hogy mindenkit lehülyézzenek és hazaárulózzanak. Most meg az, hogy játsszák el a korrekcióra képes kormánypárti szerepét. Ha holnap Orbán azt mondja, hogy megint ütni kell, akkor ütni fognak."
(Gréczy Zsolt a blogjában, február 14.)

"Személyi változások nélkül sem a külföld, sem a magyarok nem fogják elhinni, hogy stílusváltás történt. Az eddigi stílusnak vannak felelősei és emblematikus alakjai. Akik belehazudnak a kamerába rezzenéstelenül bármit. Akik elkúrják, és mégis, még mindig a helyükön maradnak, sőt, ötéves terveket rajzolnak nekünk, interkontinentális fordítókoronggal. Mitől lesz más a kormányzás, ha az arcok ugyanazok?"
(Tóta W. Árpád a blogjában, február 14.)