Olvasom az egyik neves francia hetilapban a rendőrök által szilveszter éjszakáján megvert, és nem sokkal később meghalt külvárosi – történetesen arab származású – fiatal történetét. Rápillantok a másikra: a címlapsztori azt találgatja, vajon a centrista François Bayrou és a jobboldali radikális Marine Le Pen jut-e be az elnökválasztás második fordulójába – a népszerűtlenségi rekordokat döntögető Nicolas Sarkozy és az enervált szocialista, François Hollande helyett. Francia politikai portálokon az elmúlt napok topsztorija a korábban már „románbűnözésről” is értekező belügyminiszter, Claude Guéant mondata, miszerint a „civilizációk nem egyenértékűek”. De hogy a baloldal se maradjon ellenség nélkül, Hollande minapi programadó beszédében hatalmas lelkesedést kiváltva közölte: személyes ellenségének tekinti a nemzetközi pénzvilágot.

Már írhatnám is a cikket az „elbizonytalanodott, frusztrált országról”, amelynek felelőtlen politikusai a „múlt démonait” ébresztgetve akarnak népszerűséget szerezni. Talán még lírai hangulatot is csempészhetnék a szövegbe: Voltaire, Asterix, a jó vörösbor és az elegáns szerelem könnyednek ismert hazáját is fertőzi a barna métely, a pénz- és piacellenes populizmus, az idegengyűlölet.

Ezt a cikket azonban nem fogom megírni. És nem azért, mert az előbb sorolt példák ne lennének igazak. Mert azok. A gereblyézést folytatva álságosan aggódó téziseimet kormányzati döntésekkel, a közbeszédből vett példákkal színezhetném. De nem teszem, mert nemcsak Franciaországot, de munkámat is többre tartom. Pontosan tudom, hogy csak a koncepcióba tartozó adatok, értesülések felhasználása, minden más tény figyelmen kívül hagyása milyen tévutakra viheti az embert. Jobb újságíró-iskolákban és szerkesztőségekben nem azért ismétlik fő szabályként a minden információval és forrással szemben kötelező gyanakvást, mert új világnézetet akarnak adni munkára éhes újdondásznak. A tanárok és a tapasztaltabb kollégák sokkal inkább egy munkamódszert csepegtetnek, amelynek alkalmazásával szinte bizonyosan el lehet kerülni a kínos felsüléseket.

Olyanokat, amelyeket a nemzetközi sajtó egy jó része, de különösképpen a francia nyelvű média most magyarországi tudósításaiban sorra bemutat.

Nem a frusztrált közép-kelet-európai polgár manifesztumát írom, aki követeli, hogy a csupa rosszaság helyett a csodálatos gulyással, meg a balatoni naplementével foglalkozzon az a fránya sajtó. Végképp nem a „bántják Orbán Viktort” reflexe miatt dühösködöm. Ha egy kormányzó erő sok hibát követ el, nemegyszer még saját támogatói számára is megmagyarázhatatlanul arrogáns, jogszabály-alkotási gyakorlatáért egy elsőciklusos falusi önkormányzati képviselő szégyellné magát, demokrácia-felfogásával pedig saját múltját is megcsúfolja, akkor ez a politikai formáció bőven megérdemli az akár erőteljes nemzetközi kritikát.

Ám egy feltétel ekkor is elvárható: a bírálat és a vita tényeken alapuljon. Ha valaki kezébe veszi a friss Heti Választ, s átfutja összeállításunkat, láthatja, egyszerű tévedésekből milyen indulatok, a gyűlöletbeszéddel határos minősítések fakadnak egyébként nagyratartott lapok ténycikkeiben. Az egyszeri olvasó elcsodálkozhat e lustaságból, leplezni igyekezett felsőbbrendűség-tudatból, kioktatásból, az egzotikus betegnek kijáró kíváncsiságból és undorból összeálló szövegeken, amelyekből csak nyomaiban köszön vissza az igazi(bb) Magyarország. Ahol persze a kívántnál jóval több gyűlölet, indulat, szegénység és rasszizmus fortyog a mindennapokban, de ez az ország még ebben az ezerszer lerongyolódott állapotában sem egyszerűsíthető le egy nyilas briganti hátán található náci tetoválására, ahogy azt a legfrissebb Paris Match teszi egy különösen szemét cikkében.

Az ilyesfajta írásokban nyoma sincs a tájékoztatás, a kritika, ne adj'Isten, a szórakoztatás igényének.

A rajtunk most széles körben és kedvvel gyakorolt műfajt jobb helyeken lincselésnek hívják.