Hellász pénzügyi megmentésének esélyei joggal foglalkoztatnak minket. Az áthallások nyilvánvalóak, hiszen a görög és a magyar állampénzügyek között könnyű felfedezni bizonyos párhuzamokat. Innen nézve ezért izgalmas kérdés, hogy mi lesz a görögökkel: a) megmentik az Európai Unió tehetősebb államai, vagy b) kezelésbe veszi az országot a Nemzetközi Valutaalap, vagy c) bekövetkezik az államcsőd.

Hűséges olvasóim közül többen csalódással fogadták, hogy egy ilyen bonyolult ügyet mintegy azzal intéztem el, hogy a görögök (értsd: a görögök és magyarok) adósságcsapdájának elkerüléséhez létezik egy pofonegyszerű képlet: több adót kell fizetni az államnak, az pedig kevesebbet nyújt az adók fejében.

Talán nem volt nyilvánvaló cikkem utolsó mondatából, hogy ebben a bizonyos pofonegyszerű megoldásban az egyszerűség mellett benne van a pofon is: a szóösszetételt iróniának szántam. Az állam eladósodottságát ugyanis modellszinten egyszerűen fel lehet számolni, de ahhoz az állam javára hatalmasan el kell tolni a jövedelmek feletti osztozkodási arányokat: a lakosságnak az addiginál többet kell dolgoznia az államért. Ez pedig több adót vagy/és a korábbinál kevesebb állami jóléti kiadást feltételez; bizony, pofonegyszerű a megoldás.

Olvasóimnak nem tetszik a pofon mint gazdaságpolitikai megoldás; nekem sem tetszik. Ha van rá mód, kell keresni más, ennél bonyolultabb és békésebb megoldást. Ezekben a hetekben az EU tagországainak kormányai izgatottan latolgatják a görög adósságspirál megtörésének módozatait. A tét nagy, mert a közös európai valutát használó országról van szó. Ha a görög állam fizetésképtelenné válna, az nem maradna meg Hellász ügyének, hanem érintené az egész eurózónát.

Ez komoly érv a görögök kimentése mellett. De a görög állam megtámogatása is súlyos hatással lehet az eurózóna jövőjére. Ha ugyanis a görögök gyatra adóbeszedésének, a kiterjedt korrupció miatti államibevétel-kimaradásnak a következményeit a német, holland, francia adóalanyokkal kívánnák megfizettetni, az joggal vezetne nagy felzúduláshoz az érintett országok szavazóinak körében.

Ma nem látszik nagy szándék arra, hogy az uniós társak kimentsék a görög államot, melynek kormánya trükközött az adatokkal, gazdasági hibák és mulasztások sorát követte el. Ám az sem népszerű, hogy a keménykezű valutaalapra (IMF) bízzák a rendbetételt (különösen, hogy az IMF rendet teremtő képességéről kevesen vannak meggyőződve). Ez presztízsvesztés lenne az európai államok számára. A dolog azonban úgy áll, hogy ha a görög hatóságok mégsem lennének képesek időben fizetni adósságaikat, akkor az aggódó pénztulajdonosok elfordulnának olyan eurózónás államok kötvényeitől, mint Spanyolország, Portugália vagy Olaszország.

De ejtenék mondjuk a magyar állampapírokat is; és nincs, aki a magyar állam tartozásait helyettünk kifizetné. Visszajutottunk oda, ahonnan elindultunk: akár az IMF-hitel-felvételi kondíciókat, akár az államcsőddel együtt járó mindennapos zavarokat tekintjük, a kiút modell szintjén kezd leegyszerűsödni arra, hogy vagy az állami kiadások zuhannak azonnal, vagy pedig az állam váratlan adóemeléssel változtat a jövedelmeken való osztozáson. Pofon a valutaalaptól vagy pofon a piactól adósságválság miatt - nem túl bő a választék.

Ezért kell értelmes gazdaságpolitika: adórendszer, amely mellett érdemes értéket alkotni. Olyan foglalkoztatási rendszer, amelyben az ember háromszor is megpróbálkozik az elhelyezkedéssel, mielőtt inaktívvá lenne. Állami kiadási rend, amelyben nem folynak el milliárdok.

És már rég nem Hellászról beszélek; nekünk még annyi külpolitikai befolyási képességünk sem maradt, mint a görögöknek. A nagy kérdés az, hogy hosszú évek gazdaságpolitikai hibázásai után e bonyolult ügyekben sikerül-e az új kormánynak előrejutnia. Ha nem, marad a pofon. Egyszerűen.