Ennek valós okai nem a felkapott, tényleg dilettáns ötletek (zenekart minden osztályba vagy az angoloktatás visszanyirbálása), hanem az a szerkezeti reform, amelyen át kell esnie a magyar oktatási rendszernek. Ám az is biztos, hogy nem ilyen formában, nem ilyen hangsúlyokkal és nagyon nem ilyen kommunikációval.

Egy-két szó a közoktatásról

Azt nem lehet állítani, hogy az oktatási államtitkárság ne dolgozott volna. A hegyek másfél évig vajúdtak, és köznevelési törvényt szültek. Ennek előremutató kezdeményezései tagadhatatlanok (például a szakképzés presztízsének visszaállítását szem előtt tartva a tankötelezettség leszállítása 16 évre), ugyanakkor a pedagógusi életpályamodell kitolása a 2013/2014-es tanévre meglehetősen visszás. Igen, a kincstári realitásokkal tisztában vagyunk (elég egy sanda pillantást vetni a költségvetésre), ugyanakkor számtalanszor mondtuk, leírtuk, hogy a reformot a tanári pálya vonzóbbá tételével lehet elérni. A nívósítás valahol itt, az anyagi megbecsülésnél kezdődne. S most nem a kampányígéretek miatt fáj a szívünk, egyszerűen csak szomorkásan konstatáljuk, hogy a törvény „nesze semmi, fogd meg jól” alapon a homályos jövőbe utalta a kérdés megnyugtató rendezését.

A cél nem hentesítheti az eszközt!

Ennél meglepőbb az államtitkárság fürgesége a felsőoktatási átalakításában. Mélységesen egyet tudunk érteni az alapkoncepcióval, miszerint nem lehet célja az egyetemeknek a diplomás semmirekellők, buborékhámozók és holdfénykapálók kitermelése. Ahogy azzal is azonosulunk, hogy a tudományegyetemi és a főiskolai szint (gyakorlatorientáció) elválasztása szükségszerű, azonban az államilag finanszírozott keretszámok véres megcsonkítása e formában érthetetlen.

Morfondírozva állunk a súlypontok áthelyezése előtt; miért épp az uniós szinten is jó elhelyezkedést kínáló műszaki és informatikai képzéseket vágták vissza, miközben a művészeti szakok kapuit szélesebbre tárták? Külön szólni kell a gazdasági és jogi, államilag támogatott képzési helyek brutális minimalizálásáról. Értjük, hogy az egyetemi jelentkezések 20%-át jelentő gazdasági szakok felülreprezentáltak (kereskedelmet és marketinget például közel 40 helyen lehetett eddig tanulni), de a 95 százalékos csökkentés akkor is tolerálhatatlan. Elismerjük, a jogászképzés is túlfuttatott, de az ELTE és a Pázmány között elosztandó 100 helyet durván keveselljük (no meg így például a nagy múltú szegedi bojtárképzésnek is alávágnak).

Az új létszámok vitatható szemléletváltást mutatnak: sarkítva, mostantól sokkal hangsúlyosabban jelennek meg a piaci szempontok a felsőoktatásban. Az állami finanszírozás elapasztása ugyanis az önköltségi (tandíj helyett most ez a pc) helyek felértékelődését, térnyerését jelenti. Eddig ugyanis nagy tömegek edukálódhattak államilag finanszírozottan, idéntől azonban 37 százalékkal csökken a keretszám. Ezt kompenzálja, hogy nagyjából 15 ezer hallgató részösztöndíj formájában képzési költségeinek felét kell csak, hogy kipengesse, illetve hogy az önköltséges hallgatók is jogosultak lesznek állami ösztöndíjra.

Ez összességében azt eredményezi, hogy a megszorongatott sikerszakokon (gazdaság, jog) az elsőévesek száma várhatóan nem változik radikálisan, azonban a hallgatói összetétel igen. Gazdasági képzéseknél lesz néhány top pontszámmal bejutott szerencsés mikulás (Corvinuson és BME-n 75, Gödöllőn 10!), illetve ennél sokszor több, szerényebb intellektuális hátterű, ugyanakkor jobban kitömött hallgató.

A törvény ugyan lehetőséget kínál a finanszírozási formák közti átjárásra, vagyis ha egy adott szak előírt kreditmennyiségének felét nem éri el a hallgató, akkor bukja az állami támogatást. Az így megüresedő helyeket pedig a legjobb önköltséges hallgatókkal töltik meg. Ne legyenek azonban illúzióink, az 50 százalék annyira alacsony küszöb, hogy a fluktuáció nem lesz számottevő. (Hasonló feltételekkel eddig sem volt jelentős.)

Debrecenbe kéne menni!

A más szakokon is garantáltan zongorázható különbség elsősorban a nagynevű, zömében fővárosi egyetemekre lesz jellemző, ugyanis az állam szélesre szabta az önköltségek tól-ig skáláját. Az üzleti képzések esetében ez 300-tól 700 ezerig terjed, míg a műszakiaknál 350-650 ezer forint közti éves zsebmetszést jelent. Nem kell csodálkozni azon tehát, hogy a presztízsegyetemek, ahol a túljelentkezés amúgy is adott, a kijelölt összegtartományok felső regiszterét célozzák meg, míg a vidéki, életben maradásáért küzdő intézmények igyekeznek alákínálni. Ezt már a pénteken nyilvánosságra hozott pontos költségekből is kitűnik.

A leginkább fojtogatott jogászképzés esetén például az ELTE 235 ezerért várja félévente a bűvös ötvenes keretből kimaradókat, míg Győrben és Szegeden 165, Miskolcon 174 rugót kell lecsengetni szemeszterenként. Látványosabb a különbség a gazdasági szakoknál, a turizmus-vendéglátás tarifája Debrecenben 177 ezer, míg a Corvinuson 295 ezer, BGF-en pedig angol vagy német nyelven e képzés 350 ezer. A szintén népszerű kommunikáció és médiatudomány esetében széles az olló: Debrecenben 154 ezerért vesztegetik félévente, míg a BME-n ennek majdnem a kétszereséért.

Vihar-előrejelzésünk

Ezek tükrében a jelenlegi átalakítás felemás jövőképet fest. Kérdéses ugyanis, hogy megéri-e majd akár kétszer annyit fizetni egy nívósabb helyen való képzésért, azaz beválik-e a reform mögött megbúvó gazdasági gondolat, és így is feltöltődnek-e a helyek. Baljós prognózisunk azonban a következő:

1) Jó eséllyel így lesz, feltöltődnek az állami, részösztöndíjas és az intézmények által biztosított önköltségi mandátumok. Igen ám, de emiatt a csúcsegyetemeken és a slágerszakokon igencsak eltérő kvalitású diákok lesznek jelen, szélsőséges szórással. (Ezen az sem lendít sokat, hogy 240 pont lett a minimum, amelynél egyáltalán szóba állnak a delikvensekkel.) Kérdés, hogy ez a hallgatói vegyesfelvágott mennyiben veti vissza az oktatás színvonalát? Merthogy nem használ neki, az is tuti.

2) Feltételezhetően a keretszámok visszagyakása miatt a motivált, ugyanakkor éppen ki/lecsúszó, anyagilag nem kifejezetten Rothschild jelentkezők inkább más megoldást választanak. Részösztöndíjat, vagy ha erre nincs lehetőség (mondjuk, mert közgázra felvételiznek), külföldet. S hogy eme eshetőség mennyire életszerű: személyes tapasztalatom, hogy országos viszonylatban is előkelő helyen jegyzett gimnáziumomban a keretszám-farigcsálás a végzősök körében felháborodást, csalódottságot és nem utolsó sorban azonnali jövő-újratervezést generált. Egész konkrétan azok, akik a durván nehezített pályán nem érzik magukat esélyesnek, csuklóból beadták a jelentkezésüket a külföldi egyetemekre (Bécs, Berlin, Glasgow, London stb.), ahol az okosodás ingyenes, a megélhetés pedig kijön durván annyiból, amennyibe az önköltség fájna. E tendenciát erősíti a drasztikusnak ható kiegészítés, miszerint az államilag dotált helyeken a képzési idő kétszeresét kell idehaza letrógerolni. Így e rendelkezés épp az áhított céllal, a munkaerő, a talentumok héthatár közt tartásával megy szembe.

3) A keretszámok kijelölése nem illeszkedik sem a jelentkezők preferenciáihoz, sem pedig (és ez az, ami hosszútávon súlyos) a hazai és uniós elhelyezkedési lehetőségekhez. Nemzetstratégiai szempontból tökéletesen értelmezhetetlen a művészi képzéshelyek növelése, miközben az informatikai vagy kormányzati csapásiránynak tekinthető műszakiak csökkennek. (A műszakiak esetén némi kompenzációt jelent a többezer részösztöndíjas hely, azonban így is annyit kell fizetni, mint más szakokon önköltségként. A BME mérnök-informatikus képzése államilag félig támogatva például 150 ezer.) Sovány pozitívum az orvosképzés némi bruttósítása, mindemellett az emlegetett gazdaság- és jogoktatás esetén nem vagyunk meggyőződve arról, hogy a tehetségek helyett a tehetősek diplomaszerzése gyümölcsöző összmagyar szempontból.

A mérleg foga

Pontos statisztikát, hatáselemzést majd nyáron készíthetünk, ám a körülmények nem sok jót ígérnek. Hoffmannék ugyan derekasan hozzányúltak a felsőoktatáshoz, és ez számos, a rendszerre hínárként tapadó intézményi és személyes érdek átvágását jelentette, ám a hibákra ez nem lehet mentség. A nyilvánvalóan megjelenő színvonalbeli anomáliákat és rosszabb esetben tömeges agyelvándorlást eredményező reform bevezetése, időzítése is elbaltázott, mert menetből rendezi át (szűkíti be) az ingyenes továbbtanulási lehetőségeket az épp érettségizők előtt.

Vagyis: nem a diplomagyár korlátozása és a piaci szemlélet (tartsa el magát az egyetem az önköltséges helyekkel sáfárkodva) előretolásával kapcsolatban vannak fenntartásaink, hanem az önkényes keretszámokkal, a kereslet és a munkaerő-piaci igények totális ignorálásával. Ám hiszünk benne, hogy habár már kifutott a hajó, navigálni még mindig lehet és kell is.

A szerző nyelvész, pedagógus