Stefan Theil népesedési kihívásról szóló cikkét a Newsweek címlapon hozza: igen, ez korunk döntő kihívása. A Nyugat népessége öregszik, nő az aktívakra eső eltartottak száma, egyre több országban fogy a népesség, egyre nagyobb a szakképzett munkaerő hiánya, miközben egyre több szegény menekült kopogtat a nyugati országok kapuin.

Ma a világ fejlett országai kétféle gyakorlatot követnek a bevándorlás területén. Japán - szigetként - bezárta kapuit a menekültek, sőt még a szakképzett bevándorlók előtt is, ezért szerzőnk szerint hanyatlásra ítéltetett: a csökkenő és egyre idősebb japán társadalom nem lesz képes tartani vezető helyét a globális versenyben. Ettől gyökeresen különbözik az angolszász országok, különösen az Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália megoldása: okos és célzott bevándoroltatási politikát követnek, szakképzettségtől, valamint a hazai munkaerőpiac szűk keresztmetszeteitől függően engednek bevándorlókat országaikba. Az Egyesült Államok a világ képzett bevándorlóinak 55 százalékát vonzotta az utóbbi években, Európa csak öt százalékot, miközben az öreg kontinens a világ képzetlen - ezért szegény - bevándorlóinak 85 százalékát beengedte: ezért okos az amerikai és buta az európai bevándorlási politika. A mostani globális válságra Kanada először a határok lezárásával válaszolt, majd meggondolták magukat, és szélesre tárták a szakképzett bevándorlók előtt a kapukat. A bevándorlók körében a magas képzettséggel rendelkezők aránya kétszerese a született kanadaiak szintjének: Kanada sokat nyer a bevándorlókkal.

Szerzőnk szerint Európa válaszúton áll, vagy a japán bezárkózás, vagy az angolszász nyitás mellett kell döntenie. Szerzőnk ajánlata az angolszász megoldás: Európa engedjen be magasan képzett diplomásokat, valamint a hiányszakmákba szakképzett munkaerőt, kétszerezze meg integrációs erőfeszítéseit, és így egyszerre oldja meg a népesedési és a szakképzettségi problémát.

Európa valóban bajban van, mind a demográfia, mind a képzett munkaerő területén. Ma a 27 uniós tagállamból már tízben csökken a népesség, 2015-re az EU egészének a népessége is csökkenésre vált, 2035 után már évi egymillióval csökken népessége, és 2050-re a mainál 52 millió fővel lesz kisebb az unió munkaképes népessége. Ma a válság ellenére négymillió szakképzettséget igénylő munkahely betöltetlen. A következő 20 évben megkétszereződhet a globális GDP, egymilliárd fő(!) új, szakképzett munkaerőre lesz szükség a világban. Európának is 20 millió szakképzett bevándorlóra lenne szüksége csupán mai helyzetének megőrzéséhez.

2000 után váltott az EU: az elmúlt tíz évben 26 millió bevándorlót fogadott, az Egyesült Államok csak húszmilliót, de a válság hatására nő az idegenekkel szembeni ellenérzés, és a politikusok zárják a határokat. Az unió nyugati gazdaságaiban a 2004-es csatlakozási hullám óta bevándorló keleti munkavállalók évi ötvenmilliárd euró, a GDP 0,8 százalékát kitevő többletet hoztak létre, ez is egy okos bevándoroltatási politika mellett szól. Ma 47 millió bevándorló él Európában, a hibás politika miatt azonban sokan nem rendelkeznek szakképzettséggel, miközben azok a képesítést nem igénylő munkák, amelyekre beengedték őket, mára átmentek Ázsiába: új szegény osztály alakul ki a vén kontinensen. Európának a svédektől kellene tanulnia, ahol új szakmai és nyelvi képzési rendszert vezettek be a bevándorlók jobb integrálására, s folytatnia kell a bevándoroltatást, de okosan és célzottan: képeznie kell a letelepedőket és itt kell tartani a külföldi diplomásokat.

Furcsa, hogy szerzőnk nem látja a harmadik megoldást: több gyermeket vállalni az európai és magyar családokban, emelni a képzettségi szintet, és 2050-re döntően belső forrásokból megoldani a demográfia és képzettség ikerdeficitjét.