A világ vezető gazdasági hetilapjában két fontos európai intézmény képviselője - Daniel Gros, a Centre for European Policy Studies és Thomas Mayer a Deutsche Bank részéről - javaslatot tesz egy Európai Valutaalap (EMF) felállítására. A washingtoni Nemzetközi Valutaalap (IMF) mintájára jönne létre ennek európai ikerpárja: az eurózóna tagállamai fizetnék be az alaptőkét, és a globális pénzpiacról venne fel hitelt, ha tagjai közül egy állam bajba kerülne, mint ahogy most Görögországgal történt. Az eurózónához tartozó államok évente büntetést fizetnének, ha államadósságuk a maastrichti 60 százalékos GDP-arányos szint felett van, illetve ha költségvetési deficitjük meghaladja a GDP-arányos három százalékot. A büntetés növelné az EMF tartalékait, miközben költségvetési fegyelemre sarkallná a tagállamokat: ha nincs túllépés, nincs befizetés. Ha az elmúlt tíz évben már működött volna az EMF, akkor most 120 milliárd euró értékű tartalékot halmozott volna fel a tagállamok büntetéseiből, és ez éppen elég lenne Görögország megmentéséhez. A görög költségvetésnek a GDP 0,65 százalékát kellett volna a javasolt feltételek között befizetnie az alapba 2009-ben, ami elviselhető összeg, különösen, ha a mai 120 milliárd körüli mentőcsomagigényt nézzük.

Az EMF felállítása megoldaná az eurózóna morális kockázatát. Ma a tagállamok biztosak benne, hogy baj esetén kimentik őket, különben összedől az euró, sőt az Európai Unió is megrendül: ezért lehet, hogy az EU-tagállamok többsége messze túllépte a maastrichti szerződésben vállalt kötelezettségek szintjét. Az új európai pénzügyi intézmény felállításának legnagyobb előnye, hogy nyíltan csődbe mehetne egy tagállam. A mai görög esetben a pénzpiac nem finanszírozná a görög állampapírokat, így a görög állam nem lenne képes visszafizetni a lejáró adósságokat: bejelentené a csődöt, mint Oroszország 1998-ban vagy Argentína 2000 körül. Itt lépne be az EMF, és a korábbi amerikai Brady-tervhez hasonlóan felvásárolná a görög tartozásokat, cserébe kötvényeket adna, amelyek mögött az egész eurózóna pénzügyi ereje állna.

Az EMF felállítása lényegében lezárná az amerikai dollár és az amerikai irányítású nemzetközi pénzügyi intézetek korszakát. Ázsia az 1997-99-es pénzügyi válságban megtanulta, hogy saját lábára kell állnia, és kiszabadult az IMF, valamint a Világbank szorításából. Kína ezt óriási valutatartalék felépítésével, a kisebb kelet-ázsiai országok szigorú és sikeres gazdaságpolitikával érték el. Ázsia megfordította a tőkeáramlás irányát, mert már nem a Nyugat, hanem a Kelet a globalizáció igazi nyertese, és már nem a Nyugat visz tőkét Keletre, hanem Kína vásárol amerikai állampapírt. Európa az euró 1999-es bevezetésével nyílt kihívást intézett Amerika és a dollár vezető szerepe ellen, miközben 2004-ben végrehajtotta fennállásának legnagyobb bővítését, alkotmányt fogadott el és elnököt választott. Európa lépésről lépésre válik le az Egyesült Államok által irányított globális rendszerről, és ebben az Európai Valutaalap felállítása valóban a következő sakkhúzás.

Szerzőink azonban nem térnek ki arra, ami a legfontosabb lenne Európa sikere szempontjából. Amikor 1944-ben az amerikai Bretton Woodsban felállították az IMF-et és két másik testvérét, akkor az alapító okmány - a meghatározó szerepet játszó John Keynes kérésére - rögzítette az IMF működésének iránytűjét. Kimondták, hogy a Nemzetközi Valutaalap célja a foglalkoztatás bővítése és a növekedés erősítése. Az IMF később feladta e céljait, és megtagadta keynesi örökségét: ez áll kudarcai mögött. Európa csak akkor alapítson saját valutaalapot, ha újra elolvassa és magáévá teszi Keynes örökségét, és elfogadja a siker iránytűjét: a megoldás a foglalkoztatás emelése és a növekedés gyorsítása!