Kapcsolódó hozzászólások

1. #1

   orsi

   2010.03.03. - 16:14

   Őszinte szembenézés a magyar közgazdászelitnek az országot a gazdasági kilátástalanságba taszító teljesítményével! Viszont ez nem az elmúlt húsz, hanem harmincöt év tragikusan téves gazdaságpolitikájának eredménye. Hazánkban akkor kezdődött a neoliberalizmus. Persze 30-35 évvel ezelőtt, naivan, azt hittük, hogy erre van szükségünk, és az olyanokra, akik állandóan a piacot, a piacosítást, a piacnak megfelelést stb. emlegették. Ezek voltak a reformkommunisták. Mi meg azt lestük, hogy a pártban hogyan alakul a helyzetük, hány ilyen „piacos” alak kerül be a KB-be, a PB-be.
   Így értünk el ’89-hez és a kerekasztal-tárgyalásokhoz, amelyeken a három oldalból kettő, a pártállami és az ellenzéki – ez utóbbiak közül elsősorban az SZDSZ – ezt képviselte. A harmadik oldal egy fura együttes volt, már önmagában is megosztott, fő tagjai a SZOT és a Hazafias Népfront képviselői voltak; ők előálltak ugyan egy alternatív javaslattal, de a másik két oldal egységben lesöpörte azt, és a sajátját vitte végig. Ez aztán meg is valósult, nyögjük is a következményeit. Érdemes felidézni, hogy kik voltak a kidolgozói: Tardos Márton, Antal László, Bauer Tamás, Juhász Pál, Petschnig Mária Zita, Vértes András, Kis János, Soós Károly Attila, Várhegyi Éva. E névsorból látszik, hogy e személyek mindkét oldalon – a pártállami és az ellenzéki, első sorban SZDSZ – otthonosan mozogtak/nak. Ami egyben a magyarázata annak, más közkeletű, zavaros elmélet helyett, hogy miért talált egymásra olyan könnyen az MSZP (végül is az a reformkommunisták pártja nem az ortodoxoké) és az SZDSZ: ugyanazt a gazdaságpolitikát, a neoliberalizmust képviselik.
   És így válik érthetővé az is, amit a jobboldalon nem képesek megérteni, hogy a nyugati kormányok nemcsak elfogadták a volt pártállami vezetőket partnernek, hanem egyenesen őket állították követendő mintának mint igazi européerek a maradi jobboldaliakkal szemben; egyben e volt pártállami társaságnak ez pozitív visszacsatolás: ők járnak a jó úton, mert őket dicsérik. Pedig nem nehéz megérteni: ahogy Matolcsy György is írja, a neoliberalizmus a globális tőkekoncentrációk gazdaságpolitikája, az ő érdekeiket szolgálja a lokális árutermelőkével szemben. Ezek a társaságok a székhelyükön, azaz a fejlett gazdaságú nyugati országokban, az ottani pártokat támogatják, mindkét oldalt. Így aztán mindegy, hogy melyik van hatalmon, a világban a nyugati kormányok e gazdaságpolitika gyakorlati alkalmazásának előírásával fizetik vissza e támogatást. Ezért képviselik ezt ők is és a felügyeletük alatt álló nemzetközi intézmények is, elsőként említve az IMF-et és a Világbankot, és ezért dicsérik meg az ezt követő országok kormányait, még ha ettől az adott ország, mint Magyarország, tönkremegy is.
   További baj, mintha a közgazdászaink az elemi számtani műveletekkel – összeadás, kivonás – sem lennének tisztában, valamint mintha elfelejtették volna alma materük névadójának tanítását. Minden befektetést, azaz minden gazdasági ügyletet az az egyetlen cél vezet, hogy az ügylet során nyert pénz több legyen, mint amennyit az ügylet alatt befektettek. Ezt mutatja a kapitalizmus alapképlete: pénz (a befektetendő összeg) – áru (akármilyen befektetési eszköz vagy működő beruházás, amelyre a befektetendő összeget költik) – több pénz (a befektetési eszköz vagy a beruházással előállított áru eladási ára). Ha nem a sematikus formáját nézzük a képletnek, azaz nem a P – Á – P'-t, hanem a matematikai alakot: P'=P×(1+p)t, ahol p a kamatláb, t a kamatszámítási periódus, akkor tisztán látszik, hogy a gazdasági ügyleteket a pozitív kamatláb kényszere hajtja. Ha a kamatláb az ügylet során kisebb lesz, mint 0%, akkor gazdaságilag értelmetlen az ügyletbe fogni, a befektető jobban jár, ha inkább a párnájába varrja pénzét, vagy másvalamibe fektet be. Persze ezt előre teljes bizonyossággal sosem lehet tudni. Ezért aztán van veszteséges ügylet is, ahol p=200-t. Tehát a pozitív kamatláb kényszerét nem a tőke tulajdonosának ügyletbeli pozíciója határozza meg, hanem a tőke önmagában kényszeríti ki ezt a gondolkodást függetlenül attól, hogy ki a tulajdonosa.
   Nézzük meg e fenti gazdasági ügylet pénzmozgását Magyarország szempontjából:
   +100 – a befektető behozza a pénzét az országba;
   -80 – miután csak a beton és a munka magyar, meg a közterhek, minden mást (építőanyag, gépek, alkatrészek, energia) külföldről kell behozni, ezek ellenértékeként ennyi elhagyja az országot (aki ezt sokallja, csinálja meg ezt a kis számtant akár 0-val, akkor is az jön ki, amit magyarázni igyekszem, csak más aránnyal);
   +200 – a befektető az összes akármit külföldön adja el, az ellenértékük bejön az országba;
   -200 – a külföldi befektető az össze bevételét, a teljes P'-t kiviszi (szaknyelven konszolidálja eredményét), hiszen ezért vágott bele az ügyletbe, így jön ki a p~5% t=14 év alatt;
   -----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
   +20 – Magyarország szempontjából az egyenleg.
   Itt szükséges kitérni a tőke visszaforgatásának esetére. Téves az a nézet, hogy az javít ezen ügylet egyenlegén, tehát hogy azt a +20-hoz hozzá kellene még adni. A visszaforgatás már egy következő ügylet, amelyet újra a p>0% kényszere szerint dönt majd el a befektető, tehát az esetleg visszaforgatott tőkét majd abban az új ügyletben kell figyelembe venni mint befektetést, azaz mint P-t.
   Ebből a kis példából már látszik, hogy Magyarország szempontjából az egyenleg döntően attól függ, hogy mekkora a külföldön és a belföldön eladott áruk aránya. A fenti példában, ha 20 egységnyi pénznél többért adnak el akármit itthon, akkor ez az ügylet már hiányt okoz az egyenlegben, azaz a fizetési mérlegben. (Aki -80 helyett 0-val számol, annak ez a határszám 100 egységnyi pénznél többért itthon eladott akármi, amikor az egyenleg negatívra vált.)
   Na már most, az összes magyarországi bank, az összes magyarországi biztosító (e két csoport mind külföldi tulajdonban van), a külföldi tulajdonú kiskereskedelmi láncok, a külföldi tulajdonú ingatlanfejlesztők (és nem csak a lakásépítők, hanem az iroda-, a plaza-, a raktár- stb. építők), a külföldi kézben lévő közműszolgáltatók (pl. pécsi vízmű), az összes országos földi sugárzású kereskedelmi tévé (mindkettő külföldi, a rádiókat most szüntették meg), és a sort a végtelenségig lehet folytatni, olyan árut állít elő, amelyet csak itthon adnak el, így értelemszerűen nulla (0) az ellenértékükként az országba érkező pénz. A fenti példában ez azt jelenti, hogy +20 helyett -180 egységnyi pénz (-100 ha valaki 0-val számol) az egyenleg Magyarország szempontjából az ügylet végén. Tehát ezek a külföldi befektetések csak rontják a fizetési mérleget, növelik a hiányt, mint ahogy ez mind az MNB, mind a KSH adataiból világosan látszik is.
   Ha valaki ezt az egyszerű kis példát végigveszi, rögtön megérti, miért aggódnak a nagykövetek, általuk a nyugati kormányok: úgy érzik, a mézes bödönt húzzák el az őket támogató társaságok elől. Egyben világos magyarázat arra, miért zsákutca Magyarországon a külföldi tőkebefektetésen alapuló gazdaságfejlesztés, miért nőtt a rendszerváltozáskori 20 milliárd dolláros hiány mára 120-ra. Látható, hogy a magyar közgazdászelitnek nem sikerült a fenti példát kiszámolnia, hiszen akkor nem erőltetné minden áron a külföldi tőkebevonáson alapuló gazdaságfejlesztést már 35 éve (emlékezzünk, az első hitelfelvétel akkor történt). Nincs csak két lehetőség: vagy azt kell feltételezni, hogy nem ismeri az elemi számtani műveleteket, vagy tud ugyan számolni, de akkor Bogár Lászlónak van igaza, amikor a globális külföldi érdekeket kiszolgáló komprádor, kollaboráns elitről beszél (mégha ezen Tölgyessy Péter mindig olyan nagyon szörnyülködik).