Az ötlet bennem is kétségeket támasztott, hiszen egy külföldi előbb köt csomót a nyelvére, mintsem hogy képes legyen kiejteni a Magyarország tulajdonnevet. Nem is beszélve arról, hogy hazánk megjelölésében nemcsak az állam elnevezését, de egy magyar szót - ország - is igyekszünk megtanítani a világnak e kéretlen s meglehetősen bizonytalan kimenetelű nyelvleckében.

Amikor aztán utánanéztem, kiderült, hogy a kezdeményezés nem előzmény nélküli, hiszen például a finn hokicsapat a Suomi, az orosz jégkorongosok pedig országuk cirill betűs elnevezését viselik a mezükön. Ilyenformán akár meg is lehet barátkozni az ötlettel. Hanem ami az indoklást illeti - annak hallatán továbbra is csak vakarom a fejemet. Kovács István, a Magyar Olimpiai Bizottság elnökségi tagja ugyanis kijelentette: az új névhasználat azért jó elképzelés, mert az majd elősegíti a magyarok önbecsülését.


Ez bizonyára így is van. Ám önbecsülésünket a mez feliratánál már csak egyvalami tudná jobban elősegíteni: ha olimpikonjaink minél nagyobb sportsikereket érnének el, melyek láttán a világ egy emberként próbálja lelkesen kisilabizálni a mezen olvasható ország nevét. Ezzel kapcsolatban azonban Kovács István nem biztatott sok jóval. Bár szerinte fényesebben kellene szerepelnünk, mint a 2008-as pekingi világjátékon, "a londoni olimpia még nem arról fog szólni, amit a magyar sportszeretők elvárnának, vagy amit megszoktak a korábbi olimpiákon. Nem lesz aranyeső, és nem leszünk ott a világ közvetlen élvonalában sem" - figyelmeztetett az egykori ökölvívó.

Attól tartok, ilyen körülmények között a - mégoly jó szándékú - mezcserében testet öltő nemzeti felbuzdulás a visszájára fordulhat, és nem lesz több öncélú, terméketlen kuruckodásnál. Már persze ha nem valamiféle zseniálisan kitervelt megelőző kármentésről van szó: vagyis ha Londonban csúfosat bukunk, akkor jobb, ha e kimondhatatlan nevű csapat tagjaiban senki nem ismer majd rá a hajdani, fényes emlékezetű sportnemzet fiaira és leányaira.