A következő hónapokban Stohl Andrásnak módja lesz belülről megismerni a zárt intézetek világát - és nem a vezetők pozíciójából. Bár a tíz hónapos letöltendő szabadságvesztésről szóló ítélet indoklásában a bíró azt mondta, "nincs itt a világvége, nem életfogytiglant kapott", a színész világa - amihez minden erőfeszítésével, drogmegelőző előadással, bűnbánattal ragaszkodni igyekezett - összeomlik. Mert hiába helyezhető Stohl András szabadlábra öt hónap múlva, hiába készül majd esetleg évek múlva az esetből film, színdarab, és hiába mondja majd talán a színész is a börtönidő tapasztalatával a háta mögött, hogy sokat tanult ezen időszakból, most még számára a félelem a meghatározó érzés.

E félelem tiszteletben tartása miatt nem érdemes harsány ünneplésbe fogni, s különösen nem osztom a híres emberek bukásán saját rontott életük miatt kárörvendő netvitézek véleményét. De azt azért érdemes leszögezni: az ítélet a törvény előtti egyenlőség győzelme. Stohl András tisztára mosásán tekintélyes médiakommandó buzgólkodott, művészkollégák petícióztak, s minden napra jutott valami hír a tettét állítólag mélységesen bánó színészről. A bíróság mérlegelt, osztott-szorzott, de nem tett, mert nem tehetett kivételt. Világos üzenet ez azoknak, akik úgy gondolják, hogy mindenki egyenlő, de egyesek - vagyonuk, pozíciójuk, tehetségük miatt, vagy csak azért, mert sokat szerepelnek a tévében - egyenlőbbek.

Most még szörnyülködnek a művészbarátok, pici babát, eltartandó családot emlegetnek. De ha az ítéletnek csak annyi haszna van, hogy egy átmulatott éjszaka után egyenlők meg egyenlőbbek is elgondolkoznak, s a volán helyett a telefont markolják meg és sofőrszolgálatot vagy családtagot hívnak, már megérte.