Kitüntetése után a távirati irodának azt nyilatkozta: azon "sors- és bajtársai" nevében is átveszi a díjat, akik már nem élnek. Kikre utalt?

Egyik első gondolatom a mára elfeledett Kiss Sándor felé szállt, aki a magyar függetlenségi diákmozgalmak vezetője volt 1943-44-ben. Túlélte a nyilasokat, a Gestapót, együtt voltunk kisgazda képviselők, majd a kommunisták őt is börtönbe zárták. A Magyar Parasztszövetség igazgatója volt, ragyogó tehetségű ember, aki 1956 után emigrált, és az Egyesült Államokban autóbalesetben halt meg. De gondoltam Nagy Ferenc volt miniszterelnökre, Varga Béla nemzetgyűlési elnökre, Kovács Imre íróra, Bisztrai Farkas Ferenc gazdaságpolitikusra, mentoraimra és másokra is.

A legmagasabb hazai kitüntetéssel - általában külföldi - politikusokat tisztelnek meg, vagy kiemelkedő magyar közszereplők kapják meg az érdemrendet. Ön az Országgyűlés korelnökeként vagy közgazdász-politikusként részesült az elismerésben?

Talán azért kaptam meg a nagykeresztet, mert bármilyen feladatkörben dolgoztam, mindig ugyanazon értékeket: a magyar függetlenséget, a patriotizmust, a népi gondolatot képviseltem. Ez a nézetrendszer ma is időszerű, mert Magyarország nem tölti be azt a szerepet a térségben és Európában, amelyet múltja, küldetése alapján játszania kellene. Örömmel tölt el, hogy a méltatásban kitértek a magyar parlamentarizmus hagyományainak őrzésére. Büszke vagyok, hogy részese lehettem annak a csodának, amikor az 1945-ös választással ez a megalázott nép hitet tett a demokrácia mellett.

Említette, hogy Magyarország nem tölti be hivatását, de ezt két évtizeddel az idegen megszállás lezárulta után aligha lehet külső körülményekre fogni.

Lehet a világot hibáztatni, ám tisztességesebb, ha magunkba nézünk. Trianon máig ható katasztrófa, de 1920-ban elszalasztottuk a demokratikus reformot, oligarchikus-feudális ország lettünk, amelyet a nép nem érzett magáénak. Azóta is sokszor bénultan állunk, amikor pedig kézbe vehetnénk sorsunk irányítását, s nemegyszer inkább csak fellobbanásokra - mint például 1956 - tellett.

Bajainkra egy televíziós interjújában az önbizalmat ajánlotta gyógyírként. Ezt a sikerreceptet Amerikából hozta magával?

Az önmagunkban való bizakodás nélkül soha nem jutunk előre, ezt már emigrációm előtt is így gondoltam. Vádolnak néha azzal, hogy javíthatatlan optimista vagyok, de én vállalom: Istenben, népemben, embertársaimban, magamban bíztam és bízom.

Egyre súlyosbodik a világgazdasági válság, s a kormánytöbbségnek ősszel várhatóan nehéz döntéseket kell hoznia. Ilyen körülmények között is őrzi derűlátását?

Bizony magunk mögött maradtunk: a régebbről és közelmúltból megöröklött terheket vonszoljuk. Mondhatjuk, hogy ideje kiköszörülnünk kapáinkat, mert a magyar föld nincs megkapálva, jelképesen és a valóságban sem - a statisztikai hivatal szerint 1,3 millió hektár jó termőföld kiált megmunkálás után. Főleg olyan területeken, ahol a munkanélküliség 25-30 százalékos. Nem véletlenül mondja miniszterelnökünk, hogy dolgozni kell. Kérdezgessük magunkat, mikor jutunk el oda, hogy kimondjuk: dolgozni gyönyörűség?

Horváth János

1921-ben született Cecén. Budapesten a József Nádor Egyetemen, Amerikában a Columbia Egyetemen szerzett közgazdasági diplomát. Megjárta a nyilasok börtönét. 1945-1947 között kisgazda képviselő volt, 1947-ben koholt vádak alapján ismét börtönbe került; 1956-ban emigrált.  Az Egyesült Államokban közgazdaságtant tanított, 1997-ben telepedett haza. 1998 óta a Fidesz országgyűlési képviselője.