- Amikor ön kezdte a pályát, akkor is ilyen nehéz volt újságíróvá lenni, mint most?

- Más világ volt sok szempontból, s nem feltétlenül a minőségi különbségre gondolok - bár akkor még nem volt ilyen erőteljes a bulvár térnyerése. Amikor 1992-ben - több kisebb lapnál szerzett tapasztalat után - egy utcai telefonfülkéből felhívtam a Pest Megyei Hírlapot, hogy a főszerkesztővel akarok beszélni, én lepődtem meg a legjobban, hogy a titkárnő időpontot adott. Még nagyobb meglepetés ért, amikor a találkozón a főszerkesztő közölte, hogy elsejétől kezdhetek. Az első nap vidékre küldtek egy lakossági fórumról tudósítani, telefonon kellett bediktálnom az írást, és az másnap szó szerint megjelent. Persze csak látszat, hogy ilyen egyszerű volt. A minőségi munkához sok energia, sok befektetés szükséges, és én befektettem.

- Talán ezért is mehetett át két év után a Magyar Nemzethez. Mekkora rangot jelentett a kilencvenes évek közepén egy nagy múltú országos napilapnál dolgozni?

- Nagyon nagy rangot jelentett. Az ember értelmiségi közegbe került, olyan emberek közé, akik elképesztő tudással és tapasztalattal rendelkeztek országról, világról, irodalomról, történelemről, nemzeti hagyományról, és fontos volt nekik az ország sorsa. Mindemellett hihetetlen nyitottsággal és szerénységgel fogadták be azokat, akik még nem feltétlenül sajátították el a szakma minden csínját-bínját. A Magyar Nemzet rangját nemcsak egykori náciellenessége emelte, de az is, hogy a rendszerváltás előtt ez a lap kezdte először feszegetni a véleménynyilvánítási kereteket, és adott teret ellenzéki megmozdulásokról szóló cikkeknek. Ez kiválasztottság-tudatot és büszkeséget épített az újságírókban.

- Hogy emlékszik vissza a Heti Válasz alapítására?

- Az akkori főszerkesztő-jelölt, Toóth H. Zsolt hívott fel 2001 elején, hogy volt Magyar Nemzet-es kollégám, Faggyas Sándor engem javasolt gazdasági rovatvezetőnek. Az Andrássy úton ültünk be a Lukács cukrászdába. Mondtam neki, hogy engem a belpolitikai rovat vezetése jobban érdekel, ráadásul magyartanári végzettségem mellett politológus diplomám is van. Meglepődtem, amikor pár nap múlva felhívott, hogy rendben. A posztot aztán a 2004-es tulajdonosváltásig töltöttem be. Kezdettől fogva konzervatív értékrendet képviselő, minőségi értelmiségi lap létrehozása volt a cél - amit azt hiszem, el is értünk. Intelligens, kulturált csapat jött össze, mely a képzettségével és képességeivel ma is kiemelkedik a magyar sajtó egészéből.

- Nagyon megváltozott a lap az indulás óta?

- Nem gondolnám, hogy nagyon, hiszen a vezető újságírók majdnem most is ugyanazok, mint az indulás évében. De tíz év nagy idő, és ha az ember a saját dolgaira visszanéz, akkor sok mindent másképp csinálna. Sokat változott a lap külleme is az évek alatt, hiszen a marketingben alapkövetelmény a csomagolás rendszeres frissítése. De a lényeg, vagyis az értékelvű újságírás megmaradt. Ez a lap magas színvonalon végzi a tömegkommunikációról szóló szakirodalomban MacBride-jelentésnek hívott feladatokat, nagyon leegyszerűsítve a tájékoztatást, a kulturális ismeretek terjesztését és az örökség ápolását; értékeket és mintákat mutat fel, teret ad közérdekű kérdések megvitatásának, és kikapcsolódást nyújt az olvasónak.

- Márai Sándor szerint Budán lakni világnézet. Hogyan éli meg a budaiságot a Heti Válasz Budai Látkép című mellékletének Budán lakó felelős szerkesztője?

- Az emberek szeretnek hangzatos dolgokat idézgetni híres emberektől, mint amilyen ez a Márai-mondat is. Nem akarok szentségtörő lenni, de én nem szeretem ezt a kijelentést, talán mert túl sokan citálták az elmúlt években, és mert Budának sokféle arcát ismerem. De kétségtelen: az ember a szerencsésebbek közé sorolja magát, ha Budán lakik. Aki e fontos történelmi környezetben él, az meg akar felelni a körülötte lévő minőségnek.

- Hogyan foglalná össze a Budai Látkép fő üzenetét?

- A Budai Látkép üzenete, hogy felelősek vagyunk környezetünkért, életünkért, múltunkért és jövőnkért. Ezért fontosnak tartom, hogy felmutassuk - persze valamilyen aktualitáshoz kapcsolódóan - a múltat, kulturális értékeinket, és hírt adjunk azokról a kezdeményezésekről, amelyek örökségünk megbecsüléséről szólnak. Nem érdemes lerombolni azt, amit a régiek megteremtettek, hanem az alapokat és a köveket felhasználva építeni kell rá, mert a felhalmozott tudást így tudjuk gyarapítani. Buda szerencsére a nemzet jelképe, a Várral, a királyi palotával, a Mátyás-templommal, a Halászbástyával. Mindannyiunké, nem csak azoké, akik a Duna jobb partján laknak, így remélem, a Budai Látkép üzenete nem csak az ebben a városrészben élőkhöz jut el.

- Mi a véleménye a mai újságírásról? Lát-e nemzedéki ellentéteket?

- Nem generációs ellentétről van szó, s az értékelvű újságírásban nem is nagyon lehet ilyesmiről beszélni. Hiszen minél idősebb az ember, annál nagyobb a tudása és a bölcsessége, kiforrottabb a stílusa - ami elengedhetetlen a jó újságíráshoz. Az újságírás olyan szakma, amelyben annál jobb lesz az ember, minél többet gyakorolja. Egyébként éppen az a gondom a mai újságírással, hogy nincs lehetőség a gyakorlásra. Szigorú szakmai és etikai normák vannak, amiket el kellene sajátítani mindenkinek, aki a pályára lép. De erőteljes minden szinten a bulvárosodás, aminek lényege - a nagyobb eladott lapszám, a magasabb kattintásszám és végső soron a bevétel növelése érdekében - éppen ezeknek a normáknak a sorozatos megszegése.

- A Heti Válasz-műhely hallgatóinak a hírszerkesztés mellett sajtóetikát is tanít. Hogyan érvényesülhet a tananyag a gyakorlatban? Mennyire korlátozza a sajtóetika az újságíró szabadságát?

- A sajtóetika nem korlátozza az újságíró szabadságát - a tízparancsolatot vagy a büntető törvénykönyvet sem kárhoztatjuk, hogy emberi szabadságunk elé korlátokat állít. Nem az a dolgunk, hogy a szabályokat megszegjük, hanem fordítva: leleplezzük az írott és íratlan szabályok áthágóit. Ezért sajnálatos, hogy sok olyan ember van a pályán, aki nincs tisztában az újságírás szakmai és etikai normáival. Rengeteg lap, internetes felület van, amit meg kell tölteni, ezért felhígult a szakma, ráadásul a legtöbb helyen nincs is neves szerkesztő, aki elmondhatná a kezdőknek a szabályokat. De nem csak az újoncokkal van a baj. Nemrég az egyik országos napilap szerkesztője közölte az újságjában megjelent egyik hírről: 99 százalék, hogy igaz. Ez is azt mutatja: a sajtóetika ma nem korlátozza az újságíró szabadságát abban, hogy valótlan, túlzó, ellenőrizetlen információt közöljön, másokat emberi méltóságában sértsen.

- Miben látja a külföldi és magyar újságírás különbözőségét, és miben az egyezést?

- Az eltérő történelemből fakadóan az újságírás hagyományai is mások nálunk, mint más országokban. Magyarországon az első újság száz évvel később jelent meg, mint Nyugat-Európában, és az is latin nyelven. Mára a határok és a távolságok megszűntek, mégis azt látom, hogy még mindig nem zárklóztunk fel. A mai napig lessük a nyugati lapokat, hogy milyen a tartalmuk, milyen a küllemük, és próbáljuk „honosítani" a látottakat. De van valami, amiben a magyar sajtó egyedülálló: egyetlen országban sem tapasztalni, hogy ennyi neves író, költő dolgozott volna újságíróként és szerkesztőként, mint nálunk, Kemény Zsigmondtól Jókai Móron át Márai Sándorig. Mikszáth karcolatait, Móricz Zsigmond riportjait, Kosztolányi jellemrajzait tanítani kellene az újságíró-iskolákban. Nekik köszönhető, hogy a magyar újságírói nyelv nagyon színvonalas tudott maradni, s ezt az igényességet a minőségi lapok a mai napig megőrizték.

- A sajtótörténet tárgy oktatásában mit tart a legtanulságosabbnak?

- Érettségizett fiataloknak, felsőfokú szakképzés keretében tanítok sajtótörténetet. S hogy mi benne az érdekes? Azt felsorolni sem lenne hely. A sajtótörténet az említett okokból irodalomtörténetünknek része, másrészt mindaz, ami a sajtóval, a sajtóban történik, az történelem is. Nagyon szeretem kinyitni a régi újságokat: hihetetlen sok információ kiderül az akkori korról, az emberek gondolkodásáról, értékrendjükről. Az viszont tanulságos, hogy a 231 éves magyar nyelvű sajtó történetében újságíróként kinek a neve marad fenn. Nem feltétlenül azoké, akiket a kortársak a legtöbbre tartanak. Az utókor mindig újraértékel, és új szempontok szerint rangsorol. Vagyis legyen valaki bármilyen neves szerző a saját korában, az nem garancia arra, hogy emlékezni fognak rá.

- Van jövője az újságírásnak?

- Az újságírásnak mindenképpen, a kérdés inkább úgy merül fel, hogy az írott sajtónak van-e jövője. Marschall McLuhan kanadai szociológus már a hatvanas években azt írta Gutenberg-galaxis című művében, hogy a televíziózás terjedésével elhal a könyv és az olvasás. Jóslata nem vált be, viszont két évtizede immár a világháló és az egyre terjeszkedő internetes média lett a nyomtatott sajtó vetélytársa. A papíralapú újságok népszerűsége valóban csökkent, de ma már tanulmányok sora próbálja bizonyítani, hogy az internet nem helyettesíti a nyomtatott kiadványokat. Azt remélem, ez az újságokra is igaz.

- Ha újrakezdené, mit csinálna másképp?

- Talán többet foglalkoznék irodalommal és művészetekkel, olyan dolgokkal, amelyek felemelik a lelket. Nemrég gimnazista lányom felolvasta nekem az Oidipusz királyt, és mindketten sírtunk. Az a titka Szophoklésznek, hogy akárhányszor előveszi az ember, annyiszor lehet megrendülni tőle. Nem tudok elképzelni nagyobb kulturális élményt egy felnőtt számára, mint az Iliász és az Odüsszeia újraolvasását. Az ember rájön, hogy amíg világ a világ, ennél jobbat, szebbet nem lehet alkotni. Mégsem az a megoldás, hogy minden író tegye le a tollat. A képességeinkhez mérten kell a legjobb minőséget létrehozni, akkor is, ha Szophoklészek vagyunk, és akkor is, ha csak egyszerű evezősök Odüsszeusz hajóján.