Kevesen emlékeznek már arra, milyen éles vitákat váltott ki Tóth Tamás felbukkanása a hazai mozgóképes közegben. Kilenc évvel ezelőtt egy, a tanulmányait Moszkvában végzett rendező ismeretlen szovjet-orosz forgatókönyvíróval, operatőrrel, színészekkel készített alkotása nyerte a magyar filmszemle fődíját. Nem a tehetséggel volt baj, hiszen Tóth Tamás úgy beszélte a húszas-harmincas évek szovjet filmjeinek formanyelvét, mint ahogy Lars von Trier az időközben klasszikussá vált Európa című alkotásában a német expresszionista film stílusát. A probléma az volt, hogy feltűnt egy újabb alak azon a - Madách szavával - "hóval és jéggel borított hegyes, fátalan vidéken", ahol már eddig is túl sok volt az eszkimó és kevés a fóka. A dán rendező azóta a világ filmművészetének meghatározó alakja lett, Tóth Tamás pedig a rendkívül erőteljes bemutatkozás után eltűnt. Újbóli jelentkezése örömteli esemény, még ha a Rinaldo furcsa, érdekességében is kétes értékű alkotás. Arról nem a rendező tehet, hogy a forgalmazás szeszélye és nehezen értelmezhető érdeke folytán a magyar főváros nyolcadik kerületében játszódó westernfilmet a művészmozikban vetítik, ahol a néző, senkitől sem háborítottan, a csöndes magányban elmélkedhet arról, milyen furcsa utat is járhat be a tehetség. De a talentum még így is megnyilatkozik; ezt ismerte el az idei filmes seregszemle zsűrije azzal, hogy a legjobb karakterszínész díját Kovács Lajosnak ítélte.

A gonosz Rezsőt alakító Bán János

A vasgyári szakik a műszak lejártával ünnepelni indulnak. A dadogó Aladár ugyanis megmentette a brigád két tagjának, Rezsőnek és Mazsolának az életét. A mulatozás azonban elmarad, a váratlanul kézhez kapott felmondólevél lehűti a kedélyeket. Egy év múlva folytatódik a történet. Egy hatalmas, lepusztult bérház lakóit baseballütős, kigyúrt húshegyek terrorizálják. Arra akarják rávenni őket, hogy a piaci érték alatt adják el ingatlanjukat. A lakásmaffia vezetőjét nem ismerjük, csak a verőlegények fejét, Rezsőt, a munkanélküli vasgyári munkást. A rendőrség tehetetlen, a kiszolgáltatott lakók közül már csak alig néhányan mernek ellenállni. Egy újabb támadást követően a társadalom perifériájára szorult emberek megelégelik nyomorúságos helyzetüket. Küldöttséget menesztenek a munka nélküli vasgyári szakikhoz, hogy némi térítés fejében védjék meg őket. Újra együtt a brigád, Aladár, Mazsola és Garincsa. Amikor Rezső ismételten felbukkan, egykori barátait látva eláll a támadástól. De csak időlegesen. A végső összecsapás elkerülhetetlen, ám a védőknek még további segítségre van szükségük. Felkeresik hát Rinaldót, a rejtélyes múltú, több ország rendőrsége által körözött, a magyart csak törve beszélő késdobálót. Az ő irányításával készülnek fel a lakók és a brigádtagok a mindent eldöntő ütközetre.

Tóth Tamást az foglalkoztatta, vajon működőképes-e a filmtörténet egyik legrégibb és legnépszerűbb műfaja, a western a mai magyar valóság közegében. A rendező tudatosan követi a vadnyugati filmek, elsősorban A hét mesterlövész dramaturgiáját. Az alakok kellően stilizáltak, a néző számára hamar elválnak egymástól a jó és a rossz oldal képviselői, az ingadozók pedig az igazság pártjára állnak végül. A rettegésben élő mexikói parasztok helyett most a pesti munkanélküliek, a kisnyugdíjasok, a romák szorulnak segítségre. A titokzatos idegen a vállalt feladat teljesítése után - a műfaj szabályainak megfelelően - eltűnik a szemünk elől. Az alkotók némi szerelmi szálat is beleszőnek a történetbe, a dadogó Aladár és a szép cigány kislány bimbózó románcát. Selmeczi György remek zenéje a műfaj hagyományos dallamvilágát idézi. Azt sem vethetjük a rendező szemére, hogy nem eléggé mozgalmas és dinamikus a film. A westernt ugyanis alapvetően a lassú történetmondás jellemzi, s csak néhány ponton, elsősorban a végső összecsapáskor pörögnek föl az események. A színészek közül a gonosz Rezsőt alakító Bán János beszéli jól a műfaj nyelvét, kevésbé mondható ez el a jó oldal képviselőiről.

A Rinaldo azonban nemcsak a vadnyugati filmek megidézésére tett kísérlet, hanem látlelet is napjaink magyar valóságának egy jellegzetes szeletéről. Azaz: szociowestern. Tisztelettel adózunk a rendező társadalmi érzékenységének, baloldali nézeteinek, mi több nosztalgiájának, de azért egy alig másfél órás film forgatókönyvét feszesebben és üresjáratok nélkül is meg lehetett volna írni. Ami elmegy a westernben, az rikítóan harsány, sablonos és motiválatlan a szociofilmben. Arra pedig nemcsak Tóth Tamást, hanem a többi magyar rendezőt is kérjük, hogy Molnár Piroskát léptessék ki az ügyeletes lumpenasszony szerepköréből, s a kitűnő színésznőt ne hozzák folyton emberileg és művészileg is megalázó helyzetekbe.