- Idén nyolcvan éves a leghíresebb bűnügyi regény, Dashiell Hammett A máltai sólyom című műve. Tévedünk, ha azt mondjuk: az ön két noirja sem született volna meg Hammett klasszikusa nélkül?

- Kétlem, hogy megírtam volna őket. Hammett és életművének hatása a műfajra - és most már egyértelműen állítható: az irodalomra úgy általában - egyértelmű. Ám Hammett nekem személyesebb élmény, hiszen regényei mély hatást gyakoroltak rám. Elsősorban életszagúsága és életszerűsége, másfelől pedig prózájának frissessége. Nem tudok betelni a Véres aratás vagy Az üvegkulcs nyelvével, ami egyszerre modern és időtlen. A máltai sólyom nyolcvan éves, de akár egy kortárs is írhatta volna - legalábbis nyelvi szempontból. És ha elvonatkoztatok a regény korsajátosságaitól, akkor mindig ugyanoda lyukadok ki: ezek örök történetek. A Véres aratást - elvégre az a kedvencem tőle - száz év múlva is érteni lehet, szerintem még magyarázó lábjegyzetek sem kellenek hozzá. Örök darab. Nem tudtam kivonni magam a hatása alól - nem mintha akartam volna.

- Minthogy a Kondor név különösen cseng A máltai sólyom miatt egy krimiíró számára, kénytelenek vagyunk rákérdezni: szerzői álnévről van szó?

- Sokan teszik fel a kérdést sokféle felvezetéssel, ám a válasz mindig ugyanaz: nem. Rajtam kívül egy Kondor Vilmos volt, egy bajai erdőmester. Még szerencse, hogy nem Bélának kereszteltek apámék, mert akkor még ennél is több kérdést tennének fel nevemmel, kilétemmel kapcsolatban.

- Regényei kiadásával egyik pillanatról a másikra középiskolai matematika-fizika tanárból bestsellerszerző lett. Mennyiben változtatta meg ez az életét?

- Nem sokban, mert nem hagytam. A legfontosabb változás az, hogy esténként meg hétvégenként és szünetekben a regényeimmel babrálok. Soha nem voltam valami híresen jó alvó, így most olvasás helyett legtöbbször írok éjjelente. Nem véletlenül kerülöm az interjúkat: csendes és nyugodt életet szeretünk élni a lányaimmal és a feleségemmel, amibe e-mail interjúk beleférnek, de más már nem.

- Ugratják a diákjai azzal, hogy nem mernek önnél puskázni, mondván: úgyis kiderít mindent, hiszen profi krimiíró?

- A diákjaim meglepő módon kifejezetten értelmesen álltak hozzá a kérdéshez. Eleve nem akartam, hogy ebből nagyobb ügy legyen, így odaálltam eléjük, elmondtam nekik: meg fog jelenni egy könyvem, talán kettő is, és akinek kérdése van, az most tegye fel, mert a későbbiekben már nem lesz rá lehetőségük. Kérdeztek, válaszoltam, és azóta ez nem téma. Puskázni pedig nyilván lehet, de fejből meg tudom mondani, hogy melyik gyerek próbálkozik, melyik nem. De azóta nem sokat próbálkoznak, hogy az első gyereket elkaptam, aztán kikérdeztem a puskájából, a végén meg adtam neki egy egyest, mert még a puskáját sem tudta. Fontosabb nekem - és nekik is -, hogy profi tanár legyek, mintsem krimiíró.

- Hammett világa az 1920-1930-as évek nagyvárosi Amerikája, az öné a 30-as évek Magyarországa. Miért választotta éppen a Horthy-korszakot regényei kulisszáinak?

- Lenyűgöz a korszak, roppantul érdekel és elbűvöl a maga szépségével és mocskával, világvárosi nyüzsgésével és balkáni ellentmondásaival. Másrészt a valósághoz vajmi kevés köze volt annak, amit magának és nekem tanítottak általános iskolában a korról. Soroljam? Fehérterror, zsarnokság, diktatúra, elnyomás, félfasiszta antidemokratikus államberendezkedés, reakciós arisztokrácia és papság, és a többi. A szocialista kultúr- és történelempolitikának elsődleges feladata volt átírni a két háború között és alatt történteket. Sőt néha az az érzésem, hogy a „végképp eltörölni" jobban leírja a kommunista hozzáállást a két világháború közti időszakhoz. A Horthy-korszak másról sem szólt, mint a kommunisták üldözéséről, mondták. Nem volt itt semmiféle élet, csak nyomor, kövér és gonosz papok zsákmányolták ki az embereket, burzsoá kapitalisták nyomorították el kart karba öltve a munkásosztályt - tanították.

Kondor Vilmos az életrajza szerint 1954-ben született, tanulmányait Szegeden kezdte, majd a párizsi Sorbonne-on folytatta, ahonnan végül vegyészmérnöki diplomával tért haza. Jelenleg gimnáziumban tanít matematikát és fizikát. Feleségével, lányaival és kutyájával egy Sopron melletti kis faluban él.

Arra viszont már nem tudtak választ adni, hogy egy ilyen mételyes, gennyes kelésként bemutatott korban miként virágozhatott a kultúra, miként nevelkedhetett fel egy világhírű zeneszerzői és zenészi generáció, miként juthattak meghatározó szerephez nemcsak Magyarországon, hanem Európában is híres és elismert iparművészek, mérnökök, tudósok, filmkészítők, miért volt számos ágazatban világhírű a magyar ipar és mezőgazdaság. Az, hogy sokan ebben a szellemben nőttünk fel, számunkra kellemetlen adottság, de közben itt van egy generáció, valójában másfél, amelyik már egy más közegben nőtt fel és szocializálódott, és ők mentesek ezektől a beidegződésektől. Látom a diákjaimon, hogy egy részüket őszintén érdekli a kor. Csak éppen a mi képünk, az ő szüleik, tanáraik képe elég zavaros a korról.

- Gondolt arra, amikor a Budapest noirt elkezdte írni, hogy a Horthy-korszak hirtelen a közbeszéd tárgyává válik? S ha nem, mit gondol az újonnan kialakult történelmi „nosztalgiáról"?

- Ez az érdeklődés elkerülhetetlen, mert egy nemzet nagyjából ötven-hetven év elteltével - azaz durván az utolsó túlélők és szemtanúk halála után - kezd el érdemben foglalkozni a saját múltjával. Akkorra lesz egy kor, egy eseménysorozat történelem, akkor kezdik, kezdhetik el objektívan értékelni a kort. Ebbe a folyamatba pedig beletartozik a történészi értékelés és a regényírói érdeklődés is. Nem véletlen, hogy oly nagy keletje van manapság a Horthy-kor irodalmának, zenéjének. A legélénkebb - és számomra egyben legszórakoztatóbb - példa a Budapest Bár két CD-je, illetve Szalóki Ági lenyűgöző Karády-lemeze. Micsoda nagyszerű értelmezések, pazar feldolgozások ezek! Nem győzöm őket eleget hallgatni.

Vagy nézze csak meg az árverések kínálatát: a kor magyar festői mindig is jelen voltak - ha esetleg alulértékelve is -, de pár éve felbukkantak a fotográfusok is: Vadász Ernő, Dulovits Jenő, Escher Károly, Pesti József és a többiek félelmetesen időszerű és élettel teli képei. Sőt, most már nem egy antikvárium árverésre viszi a két háború közti időszak ponyváit is - súlyos kikiáltási és még súlyosabb leütési árakon. Elkezdte a kor érdekelni az embereket, kíváncsiak rá és külön szerencse, hogy én ezt a kort szeretem. Mert a mi történelmünkről, apáink és nagyanyáink gyerekkoráról van szó, nem egy távoli, kövér és rondán köhögő kólikás rokon múltjáról, nem egy idegen ország múltjáról, hanem a mi múltunkról, és én örülök annak, hogy hozzájárulhatok a kor megértéséhez.

- A Horthy-korszakról kialakult mai képünk főként történeti távlatból tekint a kormányzó időszakára, legyen szó a trianoni trauma után fellépő erőskezű, keresztény államférfiról vagy az ország barnulásának és a német nyomásnak ellenállni képtelen politikusról. Ön azonban elsősorban a kor életmódbeli sajátosságait idézi fel történelmi krimijeiben. Milyen forrásokból táplálkozott a felkészüléskor, beszélt esetleg emlékezőkkel?

- Természetesen beszéltem emlékezőkkel, ki ne beszélt volna. Nagyapám sokat mesélt a korról, ő is tanító volt. Szegény néptanító, aki titokban és suttyomban nyomta a kezembe Szerb Antalt és a nyugatosokat a hatvanas évek közepén-végén. Sokat mesélt arról, hogy mennyit kellett küzdenie a harmincas évek derekán a származása miatt. Az öreg úgy nézett ki, mintha zsidó lett volna, bár nem volt az. Ennek ellenére három nemzedékre visszamenően fel kellett kutatnia a családfáját, hogy kiderüljön: lengyelek vagyunk. Az évek során sok rokonnal, ismerőssel és baráttal beszéltem, sőt a mostani regényem megírása kapcsán egy Bécsben élő asszonnyal is sok időt eltölthettem, akinek az apja igencsak prominens személyiség volt a Horthy-korban.

Rendszeres vendég volt náluk Kállay Miklós, Keresztes-Fischer Ferenc és még sokan mások. Ő beszélt nekem 1944. március 19-ről, a hihetetlen döbbenetről, amikor német tankok jelentek meg Pest utcáin, és egyetlen ember fogadta őket fegyverrel a kezében: Bajcsy-Zsilinszky Endre. Emellett kutatómunkára hivatkozva halmozom fel a korabeli újságokat, magazinokat, ponyvaregényeket, kézikönyveket, és hallatlan élvezettel forgatom őket. Korabeli dokumentumfilmeket nézek - és persze játékfilmeket is. A legkiválóbb zsurnaliszták riportkönyvei minden tekintetben hasznosak, ahogy a kriminológiai/kriminalisztikai munkák is.

- Egy fikciós műfaj esetében természetesen nem a történeti hitelesség az elsődleges szempont, bár ön szerepeltet regényeiben valós személyeket: mondhatjuk, hogy szerencsésnek érezhetik magukat azok a kortársak, akiket ön nem citál regényeiben?

- Sokak kedvence, Pazár doktor is valós személy volt, ahogy a Bűnös Budapest szinte minden egyes detektívje. Tábori Kornél és Vécsey Leó szintén éltek és őket is igyekeztem hűen megírni. Sok pozitív figurát írtam meg, de melléjük kell a negatív ellenpár is. Hain Péter és Wayand Tibor személyisége mélységesen megfogott, és ugyan nem fejthetem meg, mi mozgatta őket, megpróbálhatom. Gömbös Gyula különösen érzékeny pontja a kornak, mert ravasz politikus volt, nagy taktikus és nála nagyobb kárt kevesen okoztak az országnak, ám ez valahogy elsikkadt a részletek között. Gömbös egymaga kódolta a második világháborúban játszott katonai és nem katonai szerepünket azzal, hogy a hadsereg közép- és felsővezetésébe megrögzött németbarát tiszteket nevezett ki.

(Folytatása következik.)