"Nem tudom, miért, meddig / Maradok meg még neked, / De a kezedet fogom / S őrizem a szemedet" - Ady Endrének Boncza Bertához írt sorai lüktetnek a Modemben: ezek olvashatók az épületre kifeszített, óriási molinón - amin egyébként az egyik legszebb Csinszka-portré rajzolódik ki a betűtengerből -, és ezek sorjáznak a kiállítótér falain is. Pedig nem Ady Csinszkája itt a főszereplő, hanem Márffy Ödöné. A másik Csinszka című kiállítás ugyanis nem a költő, hanem a festő hitvesét-múzsáját hivatott bemutatni, ám az Ady-vers mégis helytálló: mert ahogy az igéző kék szempár vezérmotívuma lett a Csinszka-verseknek, úgy hosszú időre azzá vált Márffy festészetében is.

"Ez a történet temetéstől temetésig tart: Ady ravatalától Csinszka koporsójáig" - írja Rockenbauer Zoltán, a tárlat kurátora A halandó múzsa - Ady özvegye, Babits szerelme, Márffy hitvese című könyvében, és ez a két esemény adja a kiállítás keretét is: a kurátor és a tárlat látványvilágát tervező Vízvárdi András ugyanis e tragikus dátumok (1919 és 1934) közé illesztette az amúgy cseppet sem szomorú utazást.

Padlótól a plafonig

A kiállítás elején Ady halotti maszkja fogadja a belépőt, miközben egy képernyőn a költő temetésén készült filmkockák peregnek. A hófehér maszk fölött három kép függ: Czigány Dezső és Márffy Ödön Ady Endréről készített szén-, illetve tusrajza, köztük pedig Rippl-Rónai Csinszka-portréja abból az időből, amikor a fiatal lány már a nagybeteg költő felesége volt. A három mű együttese nemcsak az Ady-Csinszka kapcsolatra, hanem az Ady-Márffy barátságra is utal, sőt előrevetíti a Márffy-Csinszka házasságot is. A költő Csinszka-korszakát az Őrizem a szemed idézi: egy, a padlótól a plafonig érő Ady-fénykép mögötti fülkében Latinovits Zoltán előadásában hallható a vers. Ady fotóarca saját költeményének szavaiból áll össze, de később hasonlóan jelenik meg Babits Mihály és Márffy Ödön portréja is. Azoké a férfiaké, akikhez Csinszka tartozni akart vagy tartozott, akiknek ihletője volt.

Hiszen Bertuka tartozni akart Babitshoz, ezért kereste fel Ady halála után, mondván: megmutatná neki rajzait. Így a Babits-epizódot Csinszka-rajzok jelzik, köztük az is, amelyet a költőről készített az asszony. A furcsa románcot őrző levelek közül viszont egyetlen szerepel csupán, Csinszka utolsó írása: "Drága Mis. A régi, változatlan barátsággal jelentem, hogy a napokban megesküdtem Márffy Ödönnel. Uj gazdámmal nagyon meg vagyok elégedve" - olvassuk, mialatt újra és újra elhangzik A másnapok kifutója című Babits-vers, Cserhalmi György tolmácsolásában.

Fényárban

"Aztán egyszer, sokkal az után, hogy Bandit eltemették, mentem a Váci-úton. És hátulról valaki megrángatta a kabátomat. Csinszka volt. 'Szép barát maga! Felém se néz!' Felmentem hozzá. Aztán felmentem másodszor is, mindig többször, és tizennégy évvel ezelőtt a feleségem lett." Ha hihetünk Márffynak, valahogy így kezdődött kettejük kapcsolata. Tizennégy évig éltek együtt, s bár a mai napig olvasni ártatlan és kevésbé ártatlan kacérságokról, házasságuk szereteten, az egymásban megtalált biztonságon alapult. A festő ez idő alatt félszáz képet festett feleségéről, köztük legmegkapóbb alkotásait. Ekkor váltott a szigorúbb, sűrűbb stílusról könnyed, franciás dekorativitásra, és képeinek derűje, nagyvonalúsága népszerűvé tette művészetét a polgárság körében. Ez a derű és nagyvonalúság fedezhető fel most a Modemben látható portrékon, csendéleteken, zsánereken.

Márffy és Csinszka egyformán nyugalomra, boldogságra vágytak, s ennek legideálisabb formáját a közös otthon megteremtésében látták. Túladva a nő csucsai örökségén és a Veres Pálné utcai lakáson, építkezésbe kezdtek Budán. Nyolc évig épült a ház, gyarapodott a hozzá tartozó gyümölcsös. Márffy békében alkotott, Csinszka pedig egyszerre volt feleség, lakberendező, házvezetőnő, impresszárió és a társasági élet motorja. Ahogy házasságuk összetartója a Szamóca utcai villa volt, úgy áll az ehhez kötődő művek sora a debreceni kiállítás fókuszában: ez a földi paradicsom a tárlat közepe. A sötét térből fehér hálóval elkerített közbülső részben fényárban pompáznak Márffy ragyogó vásznai, pasztelljei, grafikái, melyeken Csinszka bubifrizurás alakja mellett feltűnik a hűséges szolgáló, Vonyica és kislánya, Bogyó, a kertész, a kutyák. A társasági életet kerti és vendéglős jelenetek idézik, de ide kerültek Csinszkának a "családról" készített vicces-ironikus rajzai, rajzos levelei is.

A sötét zongorilla nő

"A vetélytárs" - mondja a kurátor, kilépve a fehér idillből a sejtelmesen szép zongoraművészt, Ticharich Zdenkát ábrázoló festmények elé. Aztán pontosít: Márffynak valószínűleg nem volt viszonya a nővel, ám a tény, hogy több ihletett portrét is festett róla, Csinszkának elég volt, hogy riválist lásson benne: "Tegnap itt volt a sötét zongorilla nő, a végén úgy voltam vele, mint falusi gyerek a kismacska kölykökkel. Vízbe vele - mielőtt a szemét kinyitja" - írja. Zdenka sudár alakja szintén hatalmas fotón díszeleg, míg a hozzá tartozó fülkében Ráckevei Anna Csinszka saját haláláról írt versét szavalja.

S noha e vízió valóban a múzsa halálához vezet, a tárlatzáró két Márffy-mű láttán mégsincs okunk elkomorodni. Mert a lehunyt szemű, migréntől gyötrődő Csinszkát ábrázoló portré mellett a hitvesről festett utolsó, lírai vallomás nem az elmúlás, hanem az öröklét és az időtlen összetartozás érzetét kelti.