A magyar irodalom első legmagasabb rangú elismerése, melyre közvéleményünk már a XX. század eleje óta vár, ellentmondásos véleményeket és kommentárokat váltott ki itthon és külföldön. Többségben vannak az ujjongó, a felhőtlen örömről árulkodó hangok, de már megszólaltak kétségek, sőt az elutasítás is. A stockholmi Nobel-díj-bizottság döntése várhatóan széles körű vitát vált ki közvéleményünkben, melyben a történelmi, a politikai és az esztétikai érvek keverednek majd egymással. Csak bízhatunk benne, hogy a mai magyar közéletre pozitív, tisztázó hatást gyakorol a Kertész Imre életművéről, mindenekelőtt a Sorstalanság című nagyszerű regényéről kezdődő diskurzus.

Réges-régen itt van az ideje annak, hogy a magyarság és a többi kelet-európai nép őszintén feldolgozza XX. századi, lidércnyomásos történelmét, s benne a legnagyobb tabunak számító témát, a holokauszt okait, illetve az érte viselt felelősség kérdését. Ezekről a kérdésekről beszélgettünk az első magyar irodalmi Nobel-díjassal, Kertész Imrével.

Ön szerint kit és mit ismert el a stockholmi tudományos akadémia Nobel-díj-bizottsága?

Fotó: Griechisch Tamás

A díjat, mint ez közismert, élő alkotóknak, illetve művészi életművüknek ítélik oda. A hivatalos indoklás arról szól, hogy regényeim "a totalitárius rendszerekben a brutális történelmi folyamatoknak kitett, törékeny egzisztencia túlélési lehetőségeit ábrázolják". Ezen túlmenően a Nobel-díj természetesen a magyar irodalomnak és a magyar nyelvnek szól, melyen a könyveimet írtam. Tudom, hogy a század folyamán több magyar író is megérdemelte volna ugyanezt az elismerést. Közülük, ha rajtam múlt volna a döntés, először Krúdy Gyulának ítéltem volna oda a Nobel-díjat.

Sok hazai kritikust meglepetésként ért az ön kitüntetése. Volt olyan esztéta, aki első megjelenése után tíz évvel is csak "maníroktól megfosztott egzisztencialista regényként" olvasta, mely ráadásul az érvényes "irodalmi kánon" szerint nem is számított a legfontosabbak közé. Ez a szemlélet tükröződött abban is, hogy egyetlen alkotása sem volt kötelező olvasmány a magyar középiskolákban.

Jó lenne, ha a könyveim továbbra sem lennének kötelező olvasmányok, mert diákként én sem szerettem, ha egy regényből, bármilyen kiváló is, dolgozatot kellett írni. Viszont elégtételt jelentene számomra, ha a könyveimre felhívnák a diákok figyelmét. Ha az irodalomtanárok felébresztik irántuk az érdeklődést, a fiatalok maguktól elolvasnák a munkáimat. Ami a mindenkori "irodalmi kánont" illeti, ez soha nem foglalkoztatott különösebben. Tettem a dolgomat, mert tudtam, hogy olyan nagy élményanyag birtokába kerültem, amit fel kell dolgoznom, meg kell örökítenem. Felismertem, hogy ezt a munkát rajtam kívül senki nem végezheti el, ezért szántam több mint tíz évet a viszonylag kis terjedelmű regény, a Sorstalanság megírására. A hatvanas években végig ezen a munkámon dolgoztam, egy pillanatra sem álltam le vele. A regény nyelve magában rejti a filozófiai üzenetet, a benne ábrázolt összes helyzet tudatos szituációteremtés révén jött létre. Bár munkám a megjelenése idején, 1975-ben szinte észrevétlen maradt, sőt fogadtatása ihlette Kudarc című regényemet, végül mégiscsak megnyitotta számomra az utat. A hetvenes évek végétől már német nyelvből fordítottam, s lassan kezdtem érezni, hogy a hazai irodalmi közvélemény elismer, befogad.

Életműve ráirányítja a figyelmet a holokausztra, hiszen a legmagasabb művészi szinten örökíti meg az európai zsidóság tragédiáját a második világháború alatt, a vészkorszakban. A már idézett esztéta a Népszabadságban közölt írásában most egyenesen attól tart, hogy a regényéről szóló diskurzus során feltámad az ellentét az "urbánusok" és a "népiesek" között, s az utóbbiaktól azt várják majd, hogy "a bűntudat kultúrájának elfojtásait és rítusait gyakorolják".

Kétség sem fér ahhoz, hogy a Nobel-díj-bizottság, tágabb értelemben a nyugat-európai közvélemény arra kívánja ösztönözni döntésével a kelet-európai népeket, mindenekelőtt a magyarságot, hogy nézzen szembe a holokauszt problematikájával, s végre hatástalanítsa a múltból itt maradt s azóta kerülgetett aknákat. Tudomásul kell venni, hogy az antiszemitizmus és a holokauszt problémájának feldolgozása központi jelentőségű a térség népei számára. A magyarságot, a korabeli társadalmat, gazdaságot és kultúrát szörnyű, páratlan veszteség érte a több mint ötszázezer, magát magyarnak valló zsidó tömeges meggyilkolásával. A népirtás miatt a "gyászmunkát" nekünk ugyanúgy el kell végeznünk, mint a németeknek, s ez semmiképp sem azonos "a bűntudat kultúrájával". A Német Szövetségi Köztársaság, mely az egyesült Európa motorja, már az 1940-es évek végén példát mutatott, amikor megbékélt "hagyományos ellenségével", Franciaországgal. A későbbiekben pedig szívós erőfeszítéseket tett arra, hogy közvéleményét szembesítse a holokauszttal, illetve azzal a ténnyel, hogy a Harmadik Birodalom politikusait és a német tömegeket közvetlen felelősség terheli hatmillió európai zsidó megsemmisítéséért. Ezen a téren napjainkra konszenzus alakult ki a német politikai pártok, a jobb- és a baloldal között. Hasonló folyamatnak kell végbemennie Magyarországon is, ahol a mai közvéleménynek szintén szembe kell néznie a részfelelősséggel mindazért, ami a magyar zsidókkal történt. Meggyőződésem, hogy nálunk is ki kellene emelni a jobb- és baloldal politikai vitatémái közül a holokauszt feldolgozásának ügyét, s a média vádaskodásai helyett végre az irodalom és a tudomány eszközeivel kellene elemezni a problémát. Tudom, hogy Magyarországon még ma is nagy intellektuális bátorság szükséges a holokauszt, illetve a hozzá vezető út elfogulatlan, lehetőleg új forrásokra és újfajta megközelítésre épülő vizsgálatához, mert a magyar értelmiség egy része még mindig úgy érzi, hogy a kíméletlen önvizsgálat sértheti a nemzeti büszkeséget. Pedig a magyarság nemzetközi megbecsülése csak növekedhet, ha a térségben elsőként lesz képes szembenézni a közelmúltjával.

Ezen a téren azért történt egy s más az utóbbi időben. Megtartottuk az első holokauszt-emléknapot, 2001 tavaszán az Oktatási Minisztérium először olyan füzetet juttatott el a magyar középiskolákba, mely segítette a téma feldolgozását. Még a 2002-es választások előtt döntés született az épülő holokausztmúzeumról, melyet már az új kormány valósít meg. Hadd kérdezzem meg: felkérték-e már közreműködésre a holokausztmúzeum koncepciójának kialakításában, s ha felkérnék, részt venne-e ebben a munkában?

Senki sem kért meg rá, de elvben szívesen vállalnám a munkát. Más kérdés, hogy a gyakorlatban nem lennék képes rá. Jelenleg a Stockholmban, a díjkiosztó ünnepségen elmondandó beszédemen dolgozom, azután pedig be szeretném fejezni az új regényemet, úgyhogy egyelőre nincs időm a múzeumra.

Nyilatkozatait többször is bírálták a magyar sajtóban. Általában a német lapokban közölt, majd magyarul idézett megjegyzéseit kifogásolják, melyek téves és indokolatlan általánosításokat tartalmaznak. Ismerve, hogy ön milyen pontosan fogalmaz, ezt a német újságok felületességével, illetve azzal a körülménnyel magyaráztam, hogy a riporterek nem ismerik a mai magyar társadalmat, illetve a hazai média reakcióit. Hadd idézzek most egy friss, konkrét példát. Az MTI híradása nyomán a magyar napilapok október 18-i számukban hozták a Die Zeit című német napilapnak adott nyilatkozatát, melyet azután adott, hogy értesült a stockholmi döntésről. A magyar "visszafordítás" szerint az mondta, hogy ott - azaz itthon - "nem tudtam dolgozni. Ön nem tudja az ottani körülményeket elképzelni. Nyílt antiszemitizmus uralkodik. Nyíltan nácik, agresszív nacionalisták lépnek fel a médiában... Ez majdnem olyan undorító, mint a harmincas évek vége felé volt."

Nem most fordul elő velem először, hogy itthon félreértik a külföldön tett nyilatkozataimat. Nem a magyar társadalom antiszemita, hanem a hazai politikai életben, illetve a médiában vannak jelen vitathatatlanul zsidógyűlölő, antiszemita érvrendszert használó politikusok. Egyértelműen a MIÉP-re gondoltam, illetve a párthoz kötődő olyan gyalázatos orgánumokra, mint a Magyar Fórum vagy a Pannon Rádió, melyeknek stílusa valóban a harmincas éveket idézi. Ilyen hetilap megjelenését, illetve ilyen rádióállomás működését a mai Németországban nem engedélyeznék. A nyugat-európai populista jobboldal hangvétele nem is hasonlítható a hazai média egyes durva, gyűlölettől áthatott megnyilvánulásaihoz. A "nyílt antiszemitizmus" a magyar média bizonyos részét jellemzi. De a mérsékelt jobboldalt sem szabad "egy kalap alá venni" szélsőséges, radikális nacionalistákkal és antiszemitákkal.

Németországban hosszú ideig tartó, éles hangú vita után megkezdték a holokauszt-emlékmű építését. Ennek igénye Magyarországon is felvetődhet.

Említettem már, hogy mindenekelőtt a holokausztot kellene "depolitizálni" a médiában, és a nyilvános vitát a tudomány és a művészet eszközeivel lefolytatni. Nem vagyok az olyan emlékművek barátja, melyek "mesterséges konszenzust" próbálnak teremteni olyan kérdésekben, ahol távolról sincs egyetértés. Erről hadd mondjak el egy viccet, amit még a hatvanas években hallottam. Grün odamegy egy szovjet hősöknek állított emlékműhöz, és megkérdezi az ott posztoló fegyveres őrt: "Miért állították magát ide?" "Azért - feleli az őr - nehogy meggyalázzák az emlékművet. Meg kell akadályoznom, nehogy valaki levizelje az obeliszket." "Micsoda képtelen ötlet! Ki vizelné le a szovjet emlékművet?" "Mondjuk én, feleli az őr, ha nem lennék szolgálatban."