"Tisztelt Uram! A Tánc című képét olyan nemesnek találom, hogy elhatároztam, dacolok polgári közvéleményünkkel, és lépcsőházamat e meztelen témát ábrázoló képpel díszítem. Egyúttal szükségem lenne egy második képre, amelynek témája talán a Zene lehetne" - a moszkvai textilgyáros és szenvedélyes műgyűjtő, Szergej Scsukin e szavakkal rendelte meg Matisse máig legismertebb alkotását és annak párdarabját 1909-ben. Döntését számos tépelődő levél előzte meg, mert bár prűd volt, és kamaszlányai erkölcsét is féltette a hatalmas pannó látványától, képtelen volt szabadulni Matisse festészetének elementáris erejétől.

Palotából pincébe

Nem Scsukin volt az első orosz, aki francia moderneket kezdett gyűjteni, megelőzte őt ebben Tretyakov. Abban sincsen semmi különös, hogy a gazdag moszkvai gyáros beleszeretett az impresszionistákba, majd a Monet-rajongás évei után Gauguin tahiti képeinek felfedezése is magyarázható a kor egzotikumok iránti vonzalmával. Ám, hogy a század első évtizedében egyszer csak átnyergelt a legmodernebb irányzatokra, Matisse és Picasso művészetére, ehhez már páratlan érzék kellett. Még meglepőbb, hogy egy másik orosz textilmágnás, Ivan Morozov is a vadakat - elsősorban Deraint, Vlamincket, Manguint -, valamint Cézanne-t kezdett vásárolni ugyanebben az időben. Az ő gyűjteményeikhez fogható korai avantgárd kollekciót ez idő tájt csak a Párizsban megtelepedett amerikai Gertrude Stein és családja mondhatott magáénak. Így vált Moszkva néhány év alatt az új festészet egyik legfőbb gyűjtő- és kiállítóhelyévé.

Scsukin palotája lényegében mindenki előtt nyitva állt, aki kíváncsi volt szokatlan képeire, a zárkózottabb Morozov jobban megválogatta látogatóit. Ki tudja, hová fejlődött volna mindez, ha nem szól közbe a kommunizmus. A bolsevik hatalom elől a két gyűjtő menekülni kényszerült, vagyonukat államosították. Még múzeumot sem kellett építeni, ott volt a palota, előbb Scsukiné, majd Morozové, ahol berendezkedhetett a Modern Nyugati Művészetek Állami Múzeuma. Ám Sztálin nem állhatta az effajta burzsoá erkölcstelenséget, így az intézményt 1948-ban bezárták, és átformálták a diktátor születésnapjára készített ajándéktárgyak múzeumává. A kiátkozott "nyugati" gyűjteményt pedig szétosztották az Ermitázs és az addig jobbára tanügyi célokat megvalósító Puskin Múzeum között, azzal a szigorú meghagyással, hogy e formalista álművészet nem kerülhet a szovjet emberek szeme elé. Az addigra már világhíres festők alkotásai raktárak mélyére kerültek, s ott is maradtak másfél évtizedig.

Zsákmányszerzőből kurátor

E példás szigor akkor kezdett enyhülni, amikor 1961-ben a Puskin Múzeum élére világot látott művészettörténész, Irina Antonova került. Ő szakmai tapasztalatait még 1945-ben, a fronton szerezte: őrnagyi rangban fontos szereplője volt a Vörös Hadsereg műkincsbegyűjtő akcióinak. Zsákmányszerző minőségben járta Drezdát és Berlint, és egyesek tudni vélik, hogy Budapest kifosztásában is közreműködött. Így került egyebek mellett a Hatvany-gyűjtemény is a Puskin Múzeum állományába. Hihetetlen, de közel fél évszázad múltával még mindig a restitúciót mereven ellenző Antonova irányítja az intézményt. A mostani tárlatnak is ő a fő kurátora, és neki köszönhetjük, hogy ez a nagyszerű válogatás két hónapig Budapesten vendégeskedik.

A tárlat címe némileg csalóka, hiszen nem Degas táncosnője a legkorábbi festmény, és Picasso kora-kubista Izabella királynőjénél is akadnak jócskán későbbiek. Az alagsori szint két terme közül az előbbi inkább a modernizmus előzményeit vonultatja fel: részben a barbizoni iskola és a realizmus iránt fogékony Tretyakov, részben Scsukin és Morozov kezdeti impresszionista lelkesedésének eredményeképpen. A pompás Corot, Courbet, Monet, Pissarro tájképei mellett itt látható Paul Cézanne három festménye is, amelyet akár beharangozónak is tekinthetünk a jövőre tervezett Cézanne-kiállításhoz.

Az igazán látványos darabok a második teremben vannak. Gauguin két, élénk színekben ragyogó tahiti látomása a legszebbek közül való, Van Gogh börtönudvarán megcsodálhatjuk, hogy ezt a látszólag eszköztelen szerkezetű, szigorú képet milyen aprólékos műgonddal hozta létre a holland mester. A Gauguin-követő nabikat Vuillard impozáns enteriőrje, Maurice Denis bensőséges portréja feleségéről, és Bonnard Szajna-parti látképe képviseli. A színpompás művek között szerényen bújik meg egy barna vászon, a szimbolista Carriere egyik legmegindítóbb alkotása: Az anyai csók.

A kiállítás fő műve azonban Matisse Sarkantyúvirága. A festményt akár nevezhetnénk a Tánc kisöccsének is, ha nem lenne két méter magas. A ragyogó, tiszta színekkel megfestett műterembelsőn - kép a képben - a Tánc pannója előtt látjuk a címadó virágkompozíciót. Hogy nem holmi pótlékról, hanem remekműről van szó, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy másfél évtizede, a párizsi nagy Matisse-retrospektív katalógusának címlapjára is ez a festmény került. A fauve-vezértől egy pompás virágcsendélet és egy korai tájkép is érkezett.

Tisztelet a gyűjtőknek

A vadak közül Manguin dekoratív fürdőző nője mellett Marquet, Valtat korszakos, illetve Vlaminck és Derain már a továbblépést mutató vásznakkal szerepelnek a tárlaton. A francia fauve-ok, akárcsak a magyar vadak, Cézanne hatására hagytak fel a harsány, szertelen festésmóddal, színeiket visszafogták, és a szabad ecsetjárás helyett szigorúan felépített szerkezetű képekkel kezdtek kísérletezni. Braque esetében ez a kubizmushoz vezetett, míg a többieket inkább csak megérintette a "kis kockák" kultusza. Igazán nagy kár, hogy e terem anyagát nem láthatjuk együtt az év végén Pécsett nyíló Nyolcak-emléktárlattal, mert a francia és a magyar művészcsoport fejlődése közötti párhuzam meghökkentő.

Feltehetően sokak kedvence lesz a naivok ősének tekintett Henri Rousseau dzsungeljelenete, a Lóra támadó jaguár éppúgy, mint Picasso korai korszakának megkapóan melankolikus páros portréja: a Harlekin és társnője.

A kiállítás legfőbb erénye, hogy a XIX. század végétől a XX. század elejéig tartó - az európai képzőművészetben forradalmi változást hozó - néhány évtized sokféleségét kimagasló színvonalú művekkel mutatja be. A katalógus tanúsága szerint a tárlat egyik célja a nagy orosz gyűjtők emléke előtti tisztelgés. Hogy az emigrációban élő leszármazottaik számára ez elegendő vigasz lenne, arról azért ne legyünk meggyőződve.


Programajánló

Szokolay köszönti Csoórit - Február 27-én 18 órától a Deák téri evangélikus templomban lesz Szokolay Sándor Csoóri Sándor 80. születésnapjára komponált, Télvégi-tavaszváró oratorikus látomások című művének ősbemutatója. A darab szimfonikus zenekarra, női karra, koloratúr szoprán, tenor és profondo basszus hangra íródott. Szólót énekel Kertesi Ingrid, Pataki Potyók Dániel és Domahidy László, a Nyíregyházi Cantemus Kórus Pro Musica Leánykarát és a Budapest-Hegyvidéki Kamarazenekart Szokolay Sándor dirigálja. A hangversenyen felhangzik még két-két Kodály- és Bartók-mű is (Szabó Dénes és Gémesi Géza vezényletével), igét hirdet Fabiny Tamás evangélikus püspök. "Egész életemet a költészet bűvöletének fogságában éltem. Több mint harminc magyar költeményt zenésítettem meg. Erről a kivételesen gazdag művészi világról úgy kell vallanom, hogy ezúttal nem a "szavak szolgálójává" kell válnom, hanem a verssorok lüktetésére bízhatom magam. A kifejezések képszerűsége, szótalálmányok özöne vesz körül. Most a verssorok önmagukért fognak szólni" - vallja Szokolay Sándor zeneszerző.

Chopin-bicentenárium - Március 1-jén ünnepeljük Fryderyk Chopin születésének 200. évfordulóját. A Művészetek Palotájában rendezendő bicentenáriumi hangversenyen Lengyelország egyik legnevesebb zenei együttese, a Bydgoszczi Filharmonia Pomorska Szimfonikus Zenekara lép fel Tadeusz Wojciechowski vezényletével. Az est szólistája Szilasi Alex zongoraművész, aki egy új Pleyel zongora megszólaltatásán keresztül helyezi új megvilágításba a chopini életmű számos előadói és zeneszerzői vonatkozását. Elhangzik Schubert-Liszt Wanderer fantáziája, Chopin Andante spianato et Grande Polonaise brillante, Változatok Mozart Don Giovanni "La ci darem la mano" áriájának témájára című kompozíciója, valamint f-moll zongoraversenye.