Már diákként tudta, hogy újságíró szeretne lenni?

Nem. Annyit tudtam, hogy nem akarok irodai munkát végezni. Az írás egyszer csak felbukkant az életemben, mert egyébként közgazdasági technikumban érettségiztem. Édesapám akarta, hogy ugyanabba az iskolába járjak, ahová annak idején ő.

Mikor bukkant fel először az életében az írás?

Érettségi után annyi mindent csináltam. Segédmunkás voltam, erdőn dolgoztam, stoppoltam, bábszínházaztam, sokféle, sokszínű társaságba jártam. Festők, művészek, filmesek közé. De cigánytelepekre is. Egy barátomnak leírtam az egyik kalandos történetemet, mire azt mondta, te, ez nagyon jó írás, miért nem írsz te mást is?

Innen indult tehát minden?

Mondhatni, innen. Beiratkoztam egy újságíróstúdióba, ahol tehetséges, jó társaság jött össze. Ez még a hetvenes évek elején volt. A világmegváltást úgy képzeltük, hogy játszani fogunk az embereknek. Alapítottunk egy utcaszínházat. Piactereken, munkásszálláson, parkokban polgárpukkasztó - először borzasztó - darabokat adtunk elő.

Mesélte, itt ismerte meg a férjét is.

Igen, így találkoztunk.

Mit szóltak ehhez a szülei, akik egészen más életet képzeltek a lányuknak? Aki a szülői remények helyett holmi utcaszínházban maskarázott?

A szüleim nem örültek akkoriban, „polgáribb" életet képzeltek nekem. Egyetemre nem vágytam, nem szerettem vizsgázni, abban az időben nem bírtam az efféle kötöttségeket. Egy kicsit „rossz" voltam. Szabálytalan. Miniszoknyákban jártam, volt egy piros meg egy fehér lakkcsizmám, szóval, amolyan polgárpukkasztó fiatal voltam, aki nem akart beállni a sorba. De a szüleimhez, a falunkba minden szombaton hazamentem.

Hogy került végül ebből az életformából egy visszafogottabb újságírói pályára, és melyik lapnál kezdte?

Akik jól írtak, azokat kiválasztották és ajánlották lapokhoz. Így kerültem én a Közért című újsághoz, egy barátnőm meg egyenesen a Nők Lapjához!

Ekkor a Nők Lapja álommunkának számított?

Nagy szó volt odakerülni, bevallom, én akkor nem gondoltam rá. Az Utcaszínházból a férjemmel hamar család lettünk, három év alatt három gyerekünk született. Még kicsik voltak, amikor a Gyermekünk című laphoz kerültem, amit nagyon szerettem. Értékőrző, humánus lap volt, értékes emberekkel. Sokat tanultam, és írhattam, amihez kedvem volt. Tizenöt év után megszűnt, akkor kerültem a Nők Lapjához. Ahogy mindig is, számomra a találkozások, a beszélgetések a fontosak, a Gyermekünknél is e szerint dolgoztam, így sose vágyódtam másik laphoz.

Tartja a kapcsolatot azokkal az emberekkel, családokkal, akikről írt?

Sokukkal. Sőt, bűntudatom is van sokszor, mert nem tudok időben minden levélre válaszolni. Az írások önmagukban sokat segítenek, de van olyan család, egy-egy ember, akivel a mai napig rendszeresen találkozom.

Nem lehet minden sorsot megváltoztatni, mindenkin segíteni.

Tudom. Rengeteg nehéz életet látok. Azt tapasztaltam, hogy aki nem fogja meg maga is „két kézzel" a sorsát, annak nehéz kívülről segíteni. Ma már nem célom, hogy segítsek „minden részegnek felállni" - mert volt ilyen időszakom is. Tudom, hogy nem lehet, és nem is az én dolgom.

Honnan a rengeteg energia, az emberek iránti empátia, amivel a novelláit, cikkeit írja? Nem csalódott még?

Azt vettem észre, hogy a rosszat nem tudom megírni, egyszerűen nem esik jól.

Akkor nem lehet, hogy egy sajátos, „Schäffer Erzsébet-szemüvegen" át látja a világot?

Azt hiszem, nem erről van szó. A rosszról, a pusztulásról szóló történetekből nem lehet építkezni. Nincs homokban a fejem, látom a dolgok fonákját is, de én nem tudok onnan tovább lépni. Gondolom, más sem. Ezért válogatok. Igyekszem úgy választani embert, témát, történetet, hogy abból kapaszkodó legyen. S milyen érdekes, az olvasók keresik, szeretik ezeket az írásokat.

Tudom, hogy nem érdekli a tévé, az újságok, a mobiltelefon. Igaz, hogy valóban nem él egyikkel sem? Hogyan oldja ezt meg?

Nem biztos, hogy követendő példa, büszke sem vagyok rá, de valóban nem nézek tévét és nem olvasok napilapokat. Ez régen is így volt. Azt éreztem, nem bírom el ezt a mennyiségű információt. A végén úgyis eljut minden az emberhez. Ami meg nem, az kész nyereség. A mobiltelefon pedig egyszerűen zavart. Azt, hogy az olvasók el tudjanak érni, öngyilkos módon oldottam meg: megadtam mindenkinek az otthoni számomat.

A család mit szólt ehhez?

Évekig elviselték. Pedig folyamatosan kerestek otthon, nem volt egy perc nyugalom sem. Mára átszerveztem mindezt, én magam is visszahúzódtam kicsit.

Őszig nem vállal előadásokat, kevesebbet is ír. Miért?

Elfáradtam. Az utóbbi időben évente már nyolcvan előadásnál tartottam, itthon főleg, de Zürichben, Németországban, Erdélyben, a Felvidéken is. Közben írtam a heti penzumot, ápoltam az édesanyámat, megjelentek könyveim. Sok volt. Már a szervezetem is jelzett, rájöttem, hogy ennek nem lesz jó vége. Ezért most kicsit lassítok. A nyáron visszavonulok, pihenek.

Hol tudja leginkább kipihenni magát?

Vettünk egy öreg szőlőt egy mesébe illő helyen, ott vagyunk a férjemmel, sokszor a gyerekekkel. Többet vagyok most a családdal, segítek a gyermekeimnek, nemrég született meg a hetedik unoka, van mit tenni. És olyan jó köztük lenni.

Egyszer azt olvastam öntől, hogy az életben négy-öt nagy öröm van, és persze milliónyi apró. Mi az a négy-öt nagy, mire gondolt?

Az én nagy boldogságaim mindig emberekhez kötődnek. Családhoz. Pillanatnyi, nem hosszú történetek. Ilyen volt például, amikor a negyedik gyermekem született, és a férjem behozta a kórházba a nagyokat, mind a hármat, és ott voltunk együtt könnyes-boldogan. Vagy anyukám utolsó hete. Akkor annyira jók voltunk. De emlékszem egy meghatározó élményre. Amerikában jártam mormon családok között, és felvittek egy hegycsúcsra. Ott voltam egyedül a szikrázó kék ég alatt, végtelen sziklás hegylánc, amerre néztem. Mintha a mindenség tárult volna elém. Elsírtam magam.