Fotó: A szerző felvétele

Dalaiban sokszor utal az üzleti világra. Amikor a Ring című számban éppen ütnek-vernek valakit, azt énekli: "Ez az üzlet, ez a jó." A Ghymes együttes cégként is működik. A művészetnek azonban más a logikája, mint az üzletnek, hiszen az igazságot hivatott kimondani, de az nem biztos, hogy jó üzlet. E dal szerint "Meg kell halni annak, aki jó". Hogyan éli meg üzlet és művészet kapcsolatát?

Rendkívül összetett a kérdés. Ha például ragyogó módon leírod, hogy az üzlet barna és büdös, akkor ez is üzlet. És eladják. Te magad is üzletté válsz. Bezáródik a kör. Nem védekezem ellene. Nem mondom, hogy Ábel vagyok vagy Káin. Mind a kettő bennem van. Jó és rossz harcban állnak a lelkünkben. A bőrünkben és a csontjainkban köröznek. Minden megoldható lenne belül. Az is, hogy üzleti ajánlatot kapunk, az is, hogy üzletté válunk vagy nem válunk, hogy jó is ez, de rossz is. Jó, ha gazdagok vagyunk, de borzasztó, ha gazdagok leszünk; borzasztó, ha szegények vagyunk, de jó, ha szegények leszünk. Más mentség itt nincs, mint versbe és zenébe önteni, és így megmutatni, hogy a többiek is rábólintsanak vagy ne bólintsanak rá. Úgy tudok menekülni ebből a bezártságból, hogy vállalom: a művészet nekem üzlet is, ezért kocsit veszek, meg kenyeret. Másrészt én is harcolok. Hiszen erről szól az egész. Mindenki harcol önmagával, amikor megáll a pirosnál, és ad ötven forintot a koldusnak. Az emberek kilencvenkilenc százaléka tudja, hogy ezzel nem oldott meg semmit. De megteszi. Ez egy csörte, egy pengeváltás. Becsukjuk a szemünket. Én is adok ötven forintot a pirosnál. És ha valaki nem ad, akkor még rosszabbul jár, mert akkor még az alibi sincs meg.

Kellett-e valamiféle művészi kompromisszumot kötniük?

Hála istennek, nem voltak különösebb korlátaink. Csináltuk a magunk dolgát, az emberek többek között ezt szerették meg bennünk. Aztán hogy még mit, azt nehéz volna megmondani. Elég szabad szájúak voltunk mindig, ha az szabadszájúság, hogy "büszke a bankos a bőrdíványon". Saját magunkkal mennénk szembe, ha most valamilyen okból nem azt csinálnánk, amit szeretünk. Az Anonymusban is azt csináltam, amit akartam. Az új Ghymes-lemezen is ez lesz. A nagy szabadság, ami idáig megadatott: nekünk ez az üzlet. Mindenkinek tudom ajánlani - súlyos üzleti titkokat elárulva -, hogy csinálja azt, amit szeret. Megéri. Idővel sok ezer ember kezdi követni. Hiszen tömegek jönnek a koncertjeinkre. No de miért? Bizonyára azért, mert Magyarország mégsem olyan hülye, mint ahogy azt egyesek képzelik vagy hirdetik. Túl sokan vagyunk, akik ennek az ellenkezőjét bizonyítjuk. Akárhová megyek, akárhány barátomat hallgatom a környezetemből, mind szidják a médiát, mind látják, micsoda mocsok áramlik belőle. Sokan vagyunk. Hát akkor még sincs olyan nagy baj...! Már csakhogy azt nem mondom, fogjunk össze, mert akkor már politikus lennék.

Dalaiban olykor megjelennek bibliai képek. Szerepel bennük az ördög és az Isten. A Vasbalett című dalban azt énekli: "Mélyen ülök, Uram, ajkadban".

Az ember nyilvánvalóan nem találhatta ki saját magát. Aki ezt mondja, igen magas lovon ül. Ahogyan az almát is, az embert is valaki megalkotta. Nem az anyag az első, hanem a szellem. Hogyha például tenyerünkbe veszünk egy almamagot, hát... elég nehéz azt gondolni, hogy ennek az almamagnak nincs szelleme. Ugyanis benne van minden információ arról, hogy milyen lesz az almafa. Milyen alakja lesz, milyen levelei lesznek, milyen lesz a törzse, milyen magasra nő. Kódolja azt is, milyen hosszú életű lesz, milyen almákat fog teremni és mennyit, szárazság idején miként kell viselkednie. Benne van, hogy az elkövetkező öt-tízezer évben lesz almafa. De erre mi nem gondolunk. És mégis, ha jön a szárazság, ha megváltozik a klíma, akkor az almafa is megváltozik. Ez fölfoghatatlan.

A Teremtővel csak az ember képes párbeszédbe - akár vitába is - keveredni, például egy ima során.

Meggyőződésem szerint nem véletlen, hogy dalokat írok. Túl könnyen megy az alkotás ahhoz, hogy erről én tehessek. Abban persze rengeteg munka van, amíg egy ilyen CD összeáll. Még rosszul is hangzik, hogy több mint három hónapig készült. Hihetetlen mennyiségű zajt vettünk fel, aztán annak nagy részét eldobtuk. De megírni egy szöveget, egy dalt... gyanús, hogy túlságosan is könnyen megy. Megírom azt, ami adódik, ami adatik. Ez egyébként lehet bármi, bármilyen eszközökkel. A zene is, a szavak is: eszközök. Maga a stílus is csak eszköz. A népzene is eszköz, bár annál jobbat soha senki nem fog kitalálni, mert az maga az ősművészet.

Az Anonymus dalait két motívum keresztül-kasul átszövi. Az egyik a lélek bezártsága - olykor kiszolgáltatottsága -, a másik a halál. A művészsors, felforrósítva az istenközeliséggel, mennyire jelent veszélyt?

Mint mondtam, nem írok tudatosan. Nem gondolom át. Túlságosan gyorsan érnek ezek a képek. Leírom őket, és tudom, hogy jók. Ennyit tudok. Utána nem fáj a világ. Élem a magam életét. Ha vannak is személyes gondjaim, azok alapvetően nem ide vetülnek.

A dalai ezek szerint nem önmagáról szólnak, hanem egy olyan szubjektumról, akit aztán az általában vett emberi léleknek nevezhetünk?

Általánosan fogalmazva ez így van. Másrészt ezekben a mikrovilágokban, ami ez a nyolc vagy tíz dal, azért mégiscsak benne vagyok. Voltam például katona. Mintha egy év börtönre ítéltek volna. Súlyos megaláztatásokban volt részem. Ott volt tank is, lőttek is. Ott volt halál is. Mai szemmel maga volt a pokol. A fölöslegesség netovábbja. Részeg tisztek, kiszolgáltatottság, valaki teljes erejéből belerúg egy nyitott szekrényajtóba, hogy az csak úgy zuhog. Nem érted, hova kerültél és miért. És menthetetlenül te is ilyenné válsz. A kaszárnyában azt a kérdést kell először elfelejtened, hogy miért. És semmi más kérdés nem merül fel, csak ez. Miért?! Bennem ez igen mély nyomokat hagyott. Sokáig vele álmodtam. Még fél éve is előfordult, pedig tizenhat telt el azóta.

Versei alapvetően képi logikára épülnek. Úgy tűnik, mintha gyakran álom és éberlét - e világ és túlsó világ - között, a határmezsgyén alkotna.

Félálomban sokat írok. Azt mondják rólam, hogy táltos vagyok. Eleinte szórakoztatott, most már megdöbbent, de túlságosan nagy súlyokat nem rak a vállamra, legalábbis remélem. Ettől még nem leszek más, mint aki vagyok.

Fotó: Vajgel László

Az önhöz és a dalaihoz való viszonyunk lesz más.

Annyit tudok, hogy erős mágneses erőm van. Rám ragadnak a palacsintasütők meg a vasalók. Biztos, ha erősen foglalkoznék vele, tudnék gyógyítani is valamilyen szinten. De nem fogok kiállni a piacra, nem fogom kiírni magamra, hogy Táltos Tamás, gyógyító és csontkovács.

Pedig bizonyára tömegek keresnék föl. Lehet, hogy nagyobb üzlet lenne, mint a zenélés...

Akkor sem csinálnám. Engem a táltos szerepben leginkább a gyógyítás csiklandoz. Ha egy ember be tud avatkozni egy másik ember áramkörébe úgy, hogy ezzel kézzelfogható jó dolgot csinál. Persze, minél nagyobb a hatás, annál simlisebb. Én is, ha esetleg több ezer embert percekre "elhegedülök" valahova föl az éterbe, akkor arra azt mondhatják: hűha. Van ilyen is. De ezek már gyanúsan széles körű dolgok. Mégis, hogy táltos?... Talán összefügg ez azzal, hogy sokan éneklik a verseimet, és nemcsak Magyarországon, hanem Erdélyben, meg aztán a Felvidéken is.

Mitikus történetekben szerződést köt az ördög a művésszel. Az alkotásért cserébe a lelkét követeli. Az Operál az ördög című dalban a sátán a művész fejébe ülteti azt, "amit kitalált". Ennek pedig az lesz az eredménye, hogy a vers hőse az őrület közelébe jut. Kell-e önnek valamilyen árat fizetnie az alkotásért?

Többen mondták már, én is érzem: nagyon sokat kaptam. Túl sokat is... Egyébként majd az idő eldönti, hogy sok ez, vagy kevés - mindegy. Most éreztem meg először, hogy igen sokat el is vettek...