A Lánchidat nem látta, a Vásárközpont D pavilonját annál inkább. Ha kellett, dedikált - zokszó nélkül aláírt félszáz szakácskabátot, félezer posztert, prospektust, könyvet, lábost -, türelmesen pózolt valamelyik élelmiszeripari nagyvállalat molinója előtt (a Magyar Nemzeti Gasztronómiai Szövetség portálján regisztrálni lehetett a szakácslegendával való fotózásra). Mondott néhány kulináris aforizmát ("Főzés közben egyszerűnek kell lenni, ám ez a legnehezebb."), megdicsérte a gulyást ("Bortermelő országoknak - mint például Magyarország - mindig izgalmasabb a gasztronómiája.").

A hagyomány és az evolúció kérdését elütötte tréfával: szerinte a fúziós konyha inkább "konfúz", a nitrogénnel való főzés pedig "füstbe ment", s a róla elnevezett szakácsverseny díjátadásakor a győztes nevét is hibátlanul felolvasta. Szóval pontosan úgy viselkedett, mintha a cannes-i filmfesztiválon vagy a Forma-1 valamelyik futamán vett volna részt. Pedig elmúlt 84 éves, és néhány éve szívműtéten esett át. Gesztus tehát, hogy megtisztelte hazánkat, még akkor is, ha néha el-elbólintott a melegben, s ha láthatóan unta, hogy néhányan összetévesztik az Eiffel-toronnyal, s úgy tapogatják, mint valami műemléket.

De hát Bocuse maga teremtett magából élő legendát. Lyon oroszlánja (az angol szójátékban "Lion of Lyon") egész életében azért harcolt, hogy a szakácsok sztárok legyenek. Ezért született a hatvanas évek vége felé a nouvelle cuisine (új konyha) mozgalma, amely forradalmasította a gasztronómiát, ezért hozta létre legendás séfekkel az európai szakácsok unióját, indította el 1987-ben (Bocuse d'Or néven) a világ legrangosabb szakácsversenyét, alapított 1990-ben Écullyben gasztronómiai főiskolát, nyitott éttermet Floridában, Tokióban, óriásbisztrókat és gyorséttermet Lyonban. "Nem tettem semmi különöset - szokta mondogatni -, hacsak azt nem, hogy a konyhát visszaadtam a konyhafőnököknek."

Ennél persze sokkal többet tett. Kiszabadította a francia konyhát a nehéz mártások rémuralma alól, visszaadta az alapanyagok (kézművesek és kistermelők) becsületét, neki köszönhető a kárdi nevű zöldség és a bresse-i szárnyas fennmaradása és világhíre. Szerencsés kézzel ötvözte a hagyományt és a kreativitást, utazásai révén átjárhatóvá tette a nemzeti konyhákat, mesterien bánt a médiával: a főzésből divatot teremtett. Közben bölcsen elkerülte az elmúlt ötven év trendi irányzatait, a fúziós, molekuláris, fooding konyha csapdáit, a japán (a legenda szerint sörrel és masszázzsal kényeztetett) Kobe marha-őrületet, a látványkonyha, a vákuumfőzés csábítását. Maradt hajdani két mestere, a lyoni "Brazier mama" és Fernand Point receptjénél: az igazi konyhához jó nyersanyag, kreatív fűszerezés és a tűz mágikus ismerete szükséges.

Érthető, hogy ő maga sem változott. Ugyanaz a frissen keményített, makulátlan séfsüveg, klasszikus séfkabát, ropogós fehér kötény (amelyet mindig ugyanazzal a mozdulattal simít végig), nyakában a szakma legjobb kézművesének (Meilleur Ouvrier de France) járó kitüntetés kék-fehér-piros szalagja és medálja. Mostanáig - becsületrendjei, elnöki pozíciói ellenére - erre volt a legbüszkébb. Ám a Vásárközpont D pavilonjában most Barabás Jánostól, a Hungexpo alelnökétől is kapott egy díjat. Hogy mit és miért, nem derült ki. Bocuse mégis meglepődött, hiszen melyik világhírű szakács dicsekedhet azzal, hogy az MSZMP agitációs és propagandaosztályának egykori helyettes vezetője kitünteti? A kedves ötlet nyilván abból fakadt, hogy a szervezők a Molnár B. Tamás-Bittera Dóra szerzőpáros cikkében felfigyeltek az alábbi mondatra: "Életében talán csak Kim Ir Szen, az észak-koreai dolgozó nép atyja és jótevője kapott még annyi szobrot, mint a lyoni séf." És a Bölcs Vezér nevének említése felébresztette a személyi kultusz iránti nosztalgiát.

De hát Bocuse már így is önmaga múzeuma. Lyonban 2006 óta az ő nevét viseli a felújított központi vásárcsarnok, sajtárusok, hentesek, halkereskedők tucatja hirdeti büszkén (Monsieur Paul Bocuse életnagyságú poszterével), hogy a "séfek királya" nála vásárol. Viaszfigurája ott pózol De Gaulle tábornok mellett a párizsi Musée Grévin panoptikumban, egész alakos aranyozott szobrát vihetik haza a szakácsversenyek győztesei, s ennek kicsinyített mása fityeg rajongók ezreinek kulcstartóján.

Valóban ezt akarta? Nem feltétlenül. A csúcsgasztronómia császára úgy tekint magára, mint a kis Paolóra a Saône folyó partjáról, aki "a tűzhely fölött", többgenerációs szakácscsaládban született, és ma is az egyszerű kézművesek között érzi magát a legjobban. "Nem szabad elfeledned, honnan jössz - mondja. - Nekem a konyha az anyám mozdulatát jelenti, ahogy felemeli vasárnap a tál fedelét, s a párolgó leves illatos és finom. Nyitni akarok egy guinguette-et a folyóparton. Ahol gyerekkoromban horgásztam." Hogy mi az a guinguette? Hangulatos, vízparti zöldvendéglő, amilyet Renoirfestményen látni. "Egyszer egy amerikai újságíró megkérdezte tőlem, mi változott az életemben. Azt válaszoltam: a lepedők. Kicserélték a lepedőket. Ez persze tréfa, de mégsem. Én ma is ugyanabban az ágyban alszom, amelyben megszülettem. Számomra a gasztronómia két dolgot jelent: minőség és kreativitás."

Nincs idő hosszan beszélgetni, elrángatják mellőlem. "Mi a titka?" - kiáltom. Visszafordulva mondja: "Úgy kell dolgoznod, mintha száz évig élnél, és úgy kell élned, mintha holnap meghalnál."