Mi sem természetesebb. Mert általában közhely (vagyis nagy igazság, vagyis többnyire nemzetközi bölcsesség) a közmondás. Például a némely forrás szerint, bizonyára németből hozzánk került "Az nevet legjobban, aki utoljára nevet". Magyarosabb változatban: "Végén csattan az ostor".

Talán épp az "utoljára nevet" meg a karikás hangulatú magyar "végén csattan..." szemléletére cáfol rá a legcsattanósabban szóejtésünknek és mondatnyomatékunknak az a sajátos és szilárd törvénye, hogy minden szavunknak az első szótagját hangsúlyozzuk, illetve, hogy "alaphelyzetben", lehetőleg, minden mondatunknak valahová az elejére "kívánkozik" az értelmi nyomatéka. (Közbevetem, hogy, az indoeurópai nyelvek közt, tudtommal, csak a cseh és a szlovák ismeri ezt a miénkhez hasonlóan következetes első szótagos hangsúlyozást, persze annak mondattani "velejárója" nélkül. És hogy már Kosztolányi visszautasította a kiváló Supka Géza téves nézetét, a hátravetett, németes nyomatékot.)

Zimankós kutyasétáltatás közben támadtak ezek a kósza gondolataim, amikor Mackó lépten-nyomon megállt a behavazott, latyakos járdán, fölkapta valamelyik lábát, és sanyarú képpel, de bizakodva nézett rám. "Söprés helyett itt is sóztak" - jegyezte meg egy ismerős járókelő.

Mindjárt eszembe jutott a "németes" Supka és a "magyaros" Kosztolányi mondattani nézeteltérése. És (nem azért, mert csípte a só a kutyám lábát, hanem nyelvileg) nem azt éreztem fontosabbnak abban a mondatban, hogy "söprés helyett". Inkább azt, hogy "itt is sóztak". A sózást tettem volna hát a mondat élére.

Tudom, bajos dolog ilyen "apróságokra" figyelnünk az élőbeszéd vagy az írás hevében. Különösen minekünk, hiszen több mint ezer év óta ostromolják nyelvünk szerkezetét indoeurópai szomszédjaink. Minden nyelven művészet az igényes, szabatos, kifejező beszéd és írás. De talán a magyar követeli meg a legnagyobb művészt.