- Jellemeznéd a stílusodat?

- Próbálok minél egyedibb darabokat alkotni. A legtöbb ötletet a természetből merítem, és próbálom megragadni, amit látok. Az oktatóim mindig azt mondták, hogy minél nagyobb annál jobb! Ez megmaradt bennem, mert sok extra méretű, színes darabom van.

- Hol sajátítottad el a szakmát?

- Két évig jártam a Budapesti Szolgáltató- és Kézművesipari Szakközépiskolába, ahol ötvösnek tanultam. Ezután felvételt nyertem Firenzébe egy művészeti iskolába, és egy évig voltam kint, majd itthon még elvégeztem egy kiegészítő képzést. Azóta folyamatosan kiállításokra járok, hogy megismerjék a munkáimat, a stílusomat.

- Mit tanultál Firenzében?

- Rengeteget tanultam a kreativitásról, egyedi alkotásról. A legtöbben úgy jönnek el hozzám, hogy látták a munkáimat és szeretnének valami egyedi ékszert ők is. Általában nincs konkrét elképzelésük. Ilyenkor percek alatt ki kell találnom, vajon milyen darab illene az illetőhöz. Olaszországban sok gyakorlati feladatunk volt, melyek ebben rengeteget segítettek, és most nagy hasznukat veszem.

- Milyen feladatokkal fejlesztették a képességeiteket?

- Mindegyikben elsősorban a kreativitás javítása volt a cél. Az egyik feladatunk az volt, hogy ki kellett választanunk egy fát. Egy hónapon keresztül többször le kellett rajzolnunk. A rajzok lényege az volt, hogy megalkossunk a fának egy történetet, egy saját személyiséget. A hónap végén pedig egy ékszert kellett készítenünk a fának. Az ilyen feladatok komoly képzelőerőt, kreativitást igényelnek.

- Éreztél különbséget Firenze és Budapest művészetre vonatkozó befogadóképessége között?

- Meglepő volt számomra, hogy Firenzében az emberek még a Magyarországon élőknél is sokkal zárkózottabban élnek. Sok időt töltenek otthon a négy fal között, társas élet alig van, esténként üresek az utcák. Ennek ellenére sokkal toleránsabbak, és kevésbé lepődnek meg egy-egy új, egyedi kiegészítőn vagy ruhadarabon, mint itthon.

- Ezek szerint itthon nehezebb elfogadtatnod az ékszereidet?

- Úgy érzem, Magyarország még nem áll készen a kortárs művészetre. Az én munkám is szélsőséges reakciót vált ki az emberekből. Nagyon kis réteg van még nálunk, akinek az ékszereim nem túl extravagánsak. Kevesen vannak, akik mernek ilyesmit hordani.

- Miért van ez így?

- Nálunk a legtöbben feketében vagy szürkés árnyalatú ruhákban járnak, főleg télen, mintha ilyenkor kötelezően ki kellene iktatni az életünkből a színeket. Emellett alig hordanak ékszert. Firenze egész más. Amikor hazajöttem, tapasztaltam, hogy Firenzében sokszor vettem fel extrémebb ruhákat, amelyeket itthon csak úgy tudok hordani, hogy látom az emberek arcán a megbotránkozást. Az emberek Magyarországon még nagyon konzervatívak, és meg kellene tanulniuk ezt levetkőzni.

- És te ezen szeretnél az ékszereiddel változtatni.

- Pontosan. Azt szeretném elérni a munkámmal, hogy az emberek merjék hordani ezeket az egyedi darabokat is. Szeretném megváltoztatni a közgondolkodást, hogy ne legyen Magyarország ennyire konzervatív. Emellett szeretném, ha az emberek észrevennék, hogy annak, amit készítek, nemcsak díszítő szerepe van, hanem ez igenis művészet.

- Lassan, de biztosan lépkedsz előre. Volt, amikor elbizonytalanodtál?

- Nagyon nehéz elkezdeni a munkát egy új helyen. Amikor kimentem Olaszországba, hetekig semmi ötletem nem volt. A műhelyben sem találtam meg semmit. Kellenek a megszokott eszközök és biztos pontok, hogy alkossak valami újat. Persze aztán idővel belerázódtam.

- És amióta hazajöttél?

- Amikor hazajöttem, kialakítottunk egy műhelyt, ahol élek. Ez is ugyanolyan mértékű változás volt, mint amikor kikerültem Firenzébe. Itthon nagy volt rajtam a nyomás, bizonyítanom kellett. De mint említettem, egy új helyen nehéz mindent elölről kezdeni. Persze lassan beleszokik az ember, de ennek ellenére volt egy alkotói válságom.

- Hogy élted meg?

- Az ember sokat hall arról, hogy egy művész alkotói válságban van, és ez olyan hihetetlenül hangzik. Aztán nemrég magam is megtapasztaltam, hogy ez mit jelent. Az ember bemegy a műhelybe, és csak ül ott. Hiába vettem kézbe bármit, nem éreztem késztetést, hogy csináljak belőle bármit is. Csak ültem ott órákig, és úgy éreztem, ki kell onnan jönnöm.

- Meddig tartott a válság?

- Csak teltek a napok, majd néhány hét is elröppent. A legrosszabb az volt, hogy nem tudhattam, meddig fog tartani.

- Hogyan sikerült újra alkotnod?

- Újra és újra meg kell próbálni, és az ihlet egyszer csak megint jön! Hirtelen történik valami, amitől minden megváltozik. Nem tudnom megmondani, mi volt az, csak érzed, hogy megtörtént.

- Milyen visszajelzéseket kapsz itthonról a munkádról?

- Egyelőre nagyon jókat. A legjobb visszajelzés, mikor megállítanak az utcán, és a rajtam lévő ékszerről kérdeznek. Vagy amikor egy kiállításon egy ismeretlen kezdi el dicsérni a munkám, és visszajön megvenni a korábban kinézett darabot.

Sokan választják az iparművészeti egyetemet. Nem bánod, hogy nem ott végeztél?

- Nem, mert úgy érzem, hogy Firenze megadta azt, ami még hiányzott a művészeti tanulmányaimból. Nemzetközileg ismert művészek tanítottak és inspirálták a fejlődésemet.

- Mit tervezel a közeljövőben?

Mostanában egy fotóművésszel próbálunk egy különleges közös projektet megalkotni. A tervben olyan fotók szerepelnek, amelyek nem hagyományosan mutatják be az ékszereket, hanem az emberi testen művészi meglátásban. Emellett némi újítást tervezek, mégpedig olyan formában, hogy szeretném, ha a munkámban megjelennének „korszakok". Nem szeretnék leragadni egy stílusnál: minél több mindent szeretnék kipróbálni és megvalósítani.