Két éve, amióta igazgató lett, harcot vív a fenntartókkal a szűkülő források miatt. Nincs még elege?

Ezt a családom is meg szokta kérdezni, hiszen volt egy „nyugdíjas" állásom Ausztriában. De minél nagyobb a kihívás, annál jobban érzem magam. Amikor látom, hogy a zenészek mennyire próbálják a maximumot nyújtani, és a közönségnek ez milyen sokat jelent, ez mindenért kárpótol. Persze még jobban lehetne szárnyalni, ha nem olyan napi problémáink lennének, hogy kilyukadt a trombita, mert olyan régi, vagy hogy nincs miből lecserélni a húrokat.

A politikusok szemében viszont egy zenekar költségvetési kockázat. El lehet fogadtatni ebben a helyzetben egy kulturális intézmény érdekeit?

Nem dugom homokba a fejemet. Tudom, mennyire csökkent a megyei önkormányzat bevétele, és mennyire eladósodott a városunk. Irreális kérésekkel ezért nem bombázom őket, legfeljebb a határokat feszegetem.

A támogatás növeléséről ugyanakkor nem tudta meggyőzni a képviselőket.

Két éve jeleztem: ha nem emelik meg a helyi támogatást, csökkenni fog a - felerészben ennek mértékétől függő - állami forrás is. Nem emelték, így újabb 10 millió forinttal csökkent a központi pénzünk, miközben a többi zenekaré nőtt. Most 120 millió forintot kapunk a két önkormányzattól, az utánunk következő zenekar 220-at, a többiek 300 fölött.

Most változni fog a törvény, a létszám lesz a meghatározó.

Ez se nekünk kedvez. A legkisebb zenekar a miénk, 65 tagunk van, de 85 alatt nincs magyar zenekar. És nem azért, mert másutt nincs válság, hanem mert felismerték, hogy maguk alatt vágnák a fát, ha csökkentenék a létszámot. A komolyzenei repertoár nagy része 150-200 éve íródott, meghatározva, hány zenész kell egy darabhoz. Azért, mert válság van, nem lehet mondjuk két trombita, ha a műben három szerepel. Ha ezt nem saját zenésszel oldjuk meg, hanem kisegítőt hívunk, a honorárium mellett az útiköltséget és a szállást is fizetni kell, és máris nem jártunk jobban.

Tényleg szembetűnő, hogy Miskolc több mint kétszer annyit költ a zenekarára, mint itt a város és a megye együttvéve.

Elképesztő különbség van más vidéki zenekarok és a mi helyzetünk között. Persze nem lehet összehasonlítani Szombathely erejét egy jóval nagyobb városéval, csakhogy a munka, amit végzünk, ugyanaz. Annyit tudtunk tenni, hogy növeltük saját bevételeinket: a 2008-as 33 millió forintról 2009-ben 52-re, 2010-ben pedig már 98-ra.

Szombathelyen ráadásul megépült a színház is. Nem tartottak attól, hogy az embereknek nem lesz pénzük színházba és hangversenyre is járni?

De igen. Érdekes módon mégis nőtt a közönségünk.

Hogy sikerült előnyt kovácsolni a szorult helyzetből?

Közgazdasági kifejezéssel élve: ár-érték arányban verhetetlenek vagyunk. Először is, nálunk dolgozik az ország leghíresebb karmestere, Vásáry Tamás. A másik: a színvonal. Ha az egész hangszerparkunkat lecserélnénk, a közönség aligha tudná megmondani, hogy a szombathelyieket vagy mondjuk a Bécsi Filharmonikusokat hallja. Van egy olasz menedzserünk, aki két zenekart foglalkoztat: a New York-i Filharmonikusokat és minket. Amikor nagy nevek kellenek, és nincs limitje a költségvetésnek, akkor őket hívja, minden más esetben bennünket. Vásáry Tamás azt szokta mondani, hogy ha valakinek többmilliós fizetése van, és ritkábban van beosztva, elképzelhető, hogy technikailag jobban fel tud készülni, de az a szív és lélek, amit a mi zenészeink bele tudnak vinni a zenébe, talán még a new york-iaknál sincs meg.

Pedig itt a zenészek nincsenek elkényeztetve.

Fizetésüket a közalkalmazotti bértábla határozza meg, és nincs sem étkezési utalvány, sem ruhapénz. A frakkok például, melyek kihordási ideje 6-7 év, nálunk 19 évesek. Pedig ez munkaruha, amit a cégnek kellene biztosítani, csakhogy erre sincs pénz.

Közhely, de igaz: egy művésznek fontos a siker. Gondolom, doppingolja őket, hogy világhírű karmesterük van, hogy Kossuth-díjasokkal lépnek fel, hogy szereti őket a közönség.

Ezekre nagy szükség van, ha már a fizetésük nevetséges. Szerencsére van mire hivatkozni: teltházasak a hangversenyeink, a bérletesek száma 25 százalékkal nőtt. A zenészeknek sokat jelent, ha a sajtóban jót írnak rólunk, ha megállítják őket az utcán és gratulálnak.

A közönség visszahódítása mögött tudatos műsorpolitikát sejtek, mely a szórakoztatást helyezte a középpontba. Időnként el is távolodtak a klasszikus zenétől. Emiatt nem fanyalogtak a művészek?

A filmzenei sorozatunkra gondol?

Igen, mely a Hollywood Classics címet kapta.

Nyugaton ezt régóta csinálják. A Londoni Filharmonikusok már 15 éve adott crossover (crossover=zenei stíluskeresztezés) koncerteket. Filmzenét játszani egyébként nemcsak élvezet, hanem kihívás is. Nem véletlen, hogy a hollywoodi zenekarba csak meghívásos alapon lehet bejutni, a legképzettebb zenészek a tagjai. A Csillagok háborúját eljátszani nehezebb, mint egy Brahms-szimfóniát.

Beethoven, Haydn vagy Grieg nem hozza be a közönséget?

Amikor a klasszikus művek születtek, akkor az volt a szórakoztató zene. Ha az ember genetikai állománya ugyanaz, mint volt 150 éve, akkor a XXI. századi ember is képes szórakoztatónak érezni egy Mozart-szimfóniát. Azt szeretnénk, ha az emberek nem azért jönnének el a koncertjeinkre, mert jótékony célja van, vagy mert megmutathatják az új ruhájukat, hanem mert ott jól érzik magukat. Ezért is vagyunk ott a város nagyrendezvényein, mondjuk lézer-show-val vagy homokrajzolással színesítve a programunkat.

A mindent a közönségért elv jegyében vezethetett műsort Stohl András is, aki ellen akkor már eljárás folyt a cserbenhagyásos balesete miatt?

Stohl András remek színész és profi műsorvezető. Még a balesete előtt kértem fel, hogy legyen a Hollywood Classics házigazdája, később pedig azt gondoltam: ki vagyok én, hogy elítéljem, és még meg is büntessem azzal, hogy lemondom a meghívást?

Ezen a koncerten sokan voltak, akik nem járnak komolyzenei hangversenyre, de hiányoztak a közönségből a fiatalok.

Világszerte ez a tendencia. Hasonló újításokkal mi is próbálkozunk, mint amilyenekkel Amerikában találkoztam: a diszkókból ismert lézert vagy a Sziget-fesztiválon látott led-falat már használtuk, és szeretnénk szilveszterkor egy pantomimes hangversenyt is. De talán már az óvodásoknál kellene kezdeni. Tervezünk olyan nyílt napokat, amikor a kicsik bejöhetnek, megnézhetik a hangszereket, és ott maradhatnak a próbán. Ha beülnek két zenész közé, és szemből látják a karmestert, hallják, látják, hogy a felnőttek mennyire koncentrálnak, akkor olyan pozitív stressz éri őket, amihez kötődni fognak.

És talán zenész is lesz közülük néhány, akik aztán nem akarnak majd itthon maradni. A muzsika nyelvét mindenütt megértik, könnyű vele külföldön boldogulni. Ön is megtehette volna.

Megfordult a fejemben, hogy Amerikában, Németországban vagy Ausztriában maradjak. De túljutottam ezen az életszakaszon. Sehol nem találkoztam olyan magyar családdal, amelyik maradéktalanul jól érezte volna magát odakint. Elmondják persze, hogy jó a fizetés, gyönyörű a táj, hogy egzotikus nyaralásokat is megengedhetnek maguknak, de ha jobban odafigyel az ember, kiderül, hogy ott van bennük a keserűség, vagy legalább a vágy, hogy majd nyugdíjas korukra hazajönnek. Az, hogy ezt a zenekart igazgathatom, óriási ajándék a sorstól, még akkor is, ha Klagenfurtban a mostani ötszörösét kerestem, tizedennyi munkával. Mert azt, hogy kitalálunk és létrehozunk valamit, s a színpad mögül láthatom a közönség arcán az élményt, nem tudja pótolni semmi.

Még egy föld körüli vitorlázás sem? Úgy hírlik, egyedül akar nekivágni.

Több mint háromezren voltak már a Mont Everest csúcsán, több mint négyszázan a világűrben, de egyedül, kikötés és segítség nélkül csak százhatvanan kerülték meg a földet. Ez irdatlan fizikai, agyi teljesítmény. De nem sürget az idő. Megvárom, míg a gyerekeim felnőnek, és hogy mi lesz a zenekarral, aztán kiveszek három év szabadságot. Ennyi kell a felkészüléshez.