Athén, Barcelona, London - példák arra, hogyan változtathatja meg egy város arculatát, közérzetét, társadalmát egy olimpia, ám bármilyen más, nagyobb társadalmi összefogást feltételező rendezvény képes aktivizálni egy város vagy ország szellemi tartalékait. Magyarország ez ügyben egyelőre inkább kudarcokat könyvelhet el: az elmaradt Expo, a Duna-partra tervezett Millenniumi Városközpont vagy az ökologikus szemléletű kormányzati negyed is az elvérzett építészeti kezdeményezések sorát gyarapítja.

"Pedig a magyar architektúra a Monarchia fennállása óta az Adriától Kárpátaljáig olyan eredményeket tud felmutatni, amire ma is lehet építeni" - véli Kálmán Ernő, a Magyar Építőművészek Szövetségének (MÉSZ) elnöke. Március 5-én a Magyar Építészek III. Világtalálkozóján ezért egy lehetséges budapesti olimpia megrendezését azon a kérdésen keresztül vizsgálják, hogy miképpen tudunk a hagyományokra támaszkodva kiutat találni a válságból. Kálmán Ernő szerint egy olimpiát elsősorban nem üzleti szempontból kell megközelíteni, mert akkor nem alakul ki a szükséges szakmai háttér és egy magasabb szintű erkölcsi összefogás. Kiváló hagyományaink vannak sportban, tudományban, szellemi innovációban is, s a Magyar Tudományos Akadémia védnökségével rendezett világtalálkozón nemzetközileg elismert szakemberek körvonalazzák a fellendülés programját: ez előfeltétele annak, hogy nagyobb fába vághassuk a fejszénket.

A konferencián Nagy Zsigmond, a londoni olimpia szervezőbizottságának tagja számol be arról, hogyan segítette elő a leendő megmérettetés a város regenerációját, hogyan tudják megrendezni a világ első fenntartható fejlődésű olimpiáját. Az 1968-as mexikói olimpia óta fontos a játékok utóélete, az épületek hasznosítása - Sydney, Athén is érzi e paradigmaváltás hatásait. A katalán tapasztalatokról Josep Acebillo, a világkiállítást is rendező Barcelona egykori főépítésze beszél. S bár Hamburg végül nem nyerte el az olimpiai rendezés jogát, Peter P. Schweger berlini építész szavaiból kiderül, hogy már a pályázat elkészítése is óriási hatással lehet egy városra.

Kálmán Ernő szerint nem biztos, hogy olimpiával kell kezdenünk: egy közép-európai játék jó alkalmat teremthetne a visegrádi országokkal való együttműködésre, a közös kommunikációra. Erre szükség is lesz, 2014-től ugyanis az Európai Unió kiemelt építészeti területként kezeli majd a Duna-régiót. Pálfy Sándor, a BME urbanisztikai tanszékének vezetője előadásának címe mindenesetre derűlátó: Budapest 2021-ben, az olimpia után.

A Magyarország számára is követhető törekvéseket boncolgatja a Tavaszi Építészeti Fesztivál másnapi rendezvénye, a MÉSZ Nemzetközi Építészkongresszusa is. Charles Jencks angol építészteoretikus szerint minél nagyobb egy épület, annál kevésbé szép: ezt bizonyítja szinte az összes bevásárlóközpont és ipari épület, amelyekkel szemben ma már elvárás, hogy az épített környezetbe illeszkedő esztétikai minőséget képviseljenek. De említhetnénk a világ legmagasabb épületeként nemrég átadott, több mint nyolcszáz méter magas dubai tornyot is, amely elsősorban a német mérnökök munkáját dicséri, építészetileg azonban nehezen értékelhető.

"Bár a fenti elmélet a szabályt erősítő kivételekkel - például a Sydney-i Operaház vagy a budapesti Művészetek Palotája - teljes, jó kiindulópontot jelent a meghívott külföldi sztárépítészek munkáinak megértéséhez" - mondja Csanády Pál szervező, a Metszet című folyóirat főszerkesztője. Ők ugyanis mesterien megmunkált, kisléptékű házaikat is bemutatják, amelyeken jól érzékelhető az a tétel, amely szerint az építészet minősége az egy négyzetméterre jutó gondolatok számával egyenlő. Egy hatalmas épületen ugyanis már nem biztos, hogy jut erre elég pénz és energia. A bemutatott házak ugyanakkor alkalmat teremtenek arra is, hogy elgondolkodjunk a konferenciát felvezető Petra Čeferin ljubljanai építész elméletén, amely szerint az építészet a társadalomkritika eszköze is lehet. Egy kereskedelmi épülettől ezt nem várhatjuk el - a világ legnagyobb és legkülöncebb építészei nem is vállalnak ilyet.

Az épületeket sokkal inkább elméletileg megközelítő, a szakmában csak "fekete pólós építészeknek" nevezett mesterek - az öltönyös tervezőkkel szemben - ezt a megközelítést vallják. Őket képviseli Tony Fretton, az egyik legfelkapottabb londoni tervező, aki meglepően puritán hollandiai múzeummal mutatkozik majd be a konferencián. Ennél a munkánál szinte az volt a legfontosabb számára, hogy az épületből ki lehessen látni a tengerre, hogy a látvány segítse a művészi elmélyülést. Az idősebb nemzedéket Heinz Tesar képviseli: a 70 éves bécsi építész a szakmában ma már élő legenda, ő Budapesten más munkái mellett egy szintén puritán külsejű, belül viszont rendkívül funkciógazdag előadótermet mutat be.

Mindkét konferenciának az Ybl Miklós tervezte Olasz Kultúrintézet ad otthont.


Maurizio Bradaschia trieszti professzor munkája azt bizonyítja, hogy a délolasz kisváros terecskéje is számos különleges megoldást rejthet. A beavatkozás előtt már-már enyészetnek induló, járműforgalommal terhelt tér a mediterrán kisváros történelmi magjának közösségi szegletévé vált.

Édouard François, a világ talán legszórakoztatóbb építészeti előadója egy "kifordított" ökoházzal lepte meg Párizst: a később zölddel befuttatott állványzatnak köszönhetően a ház kívül viseli az udvarát a környező sikátorok egykori gyümölcsárusainak emlékére. A lakók a leveleiket banánosládák és vadszőlők között kapják meg.

Davide Macullo olasz építész főleg családi házakat tervez. Budapestre hozott épülete nem annyira a környező házak stílusához, mint inkább a hegyek szikláihoz igazodik, s bár e "minimalista monolit" betonfalat mutat az utca felé, a lakóknak tágas, világos és a közösség felé nyitott tereket biztosít. Így a külső világ is a ház részévé válik.


Nem csak építészeknek

A járókelőknek csak egy újabb üveg-beton monstrum, ráadásul botrány, mert a szellőzők időnként visszanyomják a mérges gázokat az élelmiszerüzletbe. A bevásárlóközpont mellé épült társasház színes álomkabátjáról meg az jut eszükbe, hogy minek, mert ettől még ugyanolyan élhetetlen a környék. Az építészeknek korszakos városépítészet, városi szövetben intelligensen viselkedő bevásárlóközpont. Íme az Allee-beruházás két arca.

A február közepén debütált Metszet című építészeti folyóirat lapozgatása után a laikus olvasó úgy tekint épített környezetére, mint a háromdimenziós képekre. A felsejlő harmadik dimenzióban például az Allee komplexuma jól elkülöníthető tömegekre tagolódik, az eklektika értelmet nyer. A tervezési koncepciót, az építészek szándékát, a tervezés folyamatát megismerve az olvasó nem utasítja el élből az állítást: "Most azonban már minden későbbi fejlesztőnek és városépítésznek itt a léc: ezt kell megugrani. Aki ezután jön strukturálatlan tömbbel, vak homlokzatokkal és más förmedvényekkel, annak törjön le a keze, valamint adja le diplomáját az egyetemi portán... Íme a bizonyíték: lehet a városi szövetben egy bevásárlóközponttal is normálisan viselkedni, a léptéket tartani és mégis prosperálni." Mintha az Allee-t tervező Finta József üzenetét akarnák aláhúzni, aki azt vallja, hogy ideje leszámolni idehaza a "minden régi épület szép, minden új csúnya" felfogással.

Az évente hatszor megjelenő lap a felelős kiadó, Csanády Pál szerint az építészeti kultúrának, szakmai tudásnak egyfajta metszetét, "halmazelméleti értelemben közös részét" kívánja létrehozni. Nincs kizárva a célok közül az sem, hogy az építészeket és laikusokat hozza közös nevezőre az újság, hiszen több cikk is az élhető város, a tájba illeszkedő, harmonikus építészet kérdéseit feszegeti. A városi vadonként bemutatott párizsi Eden bio lakótömb az első lapszámot bemutató Fábry Sándor szerint azonban éppoly képtelenség, mint "az alkoholmentes sör, a guminő vagy a lelkiismereti szavazás az MSZP-re" - aki a természet közelében szeretne élni, előbb-utóbb úgyis vidékre költözik.