- Úgy tűnik, hogy harminckilenc éves korára mindent elért, ami egy sikeres élethez kell. De hova tovább? Milyen lesz például az „öreg" Lackfi János verse?

- Ennyire az ember nem lát előre, nem vagyok jós, nem tudom. Azt sem hittem, hogy némi szerencsének és a Gondviselésnek köszönhetően idáig jutok. Sok remek kolléga van, és kevés köztük, aki közismertségre jut. Továbbra is komoly munka áll előttem, rengeteg buktató. Nagyjából tíz-húsz évre előre tudom már, hogy mit szeretnék csinálni, persze végül nyilván nem az valósul meg, amit elterveztem, hiszen sok a felkérés, kanyargósak az utak, meg el is unnám magam egy ilyen kocka-életben. Fejben folyamatosan épül például egy nagyregényem, de egyelőre csak három-négy fejezetet írtam le a harminckettőből, nem jutok hozzá hosszú idő óta. Ez a nagy konstrukció részben nyomaszt, ugyanakkor vonz is; igazából szeretnék már akár egy azon túli, kisebb léptékű nagyprózát írni, de hát még ezt sem formáltam meg - idegesít az ürességével, a kitöltetlenségével.

- Mi foglalkoztatja mindeközben?

- Most „fennállásom" negyvenedik évfordulójára, a 2011-es évre készülök komolyabban: az utóbbi évek kisprózáiból szeretnék összeállítani egy kötetet - ezek fele az Élet és Irodalomban, fele a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában jelent meg -, illetve egy másikat az elmúlt hat év „felnőtt-verseiből". Kikerekedett egy gigászi, másfél millió leütésnyi tanulmánykötetem is, valamint megjelenés előtt áll műfordítás-gyűjteményem hatvan XX. századi francia költő verseiből. E két utóbbi tíz-tizenöt év összegereblyézett munkája. Ha minden jól megy, ez három-négy könyv betekintést nyújthat majd abba, mit csináltam én az elmúlt években.

- Hogyan tud a siker és népszerűség mellett hétköznapi ember maradni?

- A rivaldafény elég masszív árnyékot is képez. A siker örömmel tölti el az embert, de belső küzdelmei lehúzzák a földre. Mert látja, hol nem sikerült helytállnia, például hűséges barátnak vagy jó apának lenni egy köznapi szituációban, vagy kellő elmélyülést, imádságot tenni alapnak az alá, amit csinál, vagy ezer nyomasztó kötelesség között másoknak létfontosságú határidőket betartani. Öröm azzal foglalkozni, amit szeretek, öröm elismerést bezsebelni érte, ám végigkísér az is, ami nem kifejezetten sikertörténet.

- Mindebben milyen szerepet tölt be családja?

- Az otthon meglévő abszolút érzelmi biztonság nélkül nem is tudnék létezni. Az, hogy hazamegyek és van hat olyan ember a világon, aki nemcsak távolból szeret - ami viszonylag könnyű és kényelmes: puszi-puszi, szeretlek! -, hanem lát, amikor ideges, morcos vagy kibírhatatlan vagyok, és úgy is elfogad, az óriási háttér, erőtér.  

- Maga is elismeri, hogy irodalmárként középen áll, nem vesz részt politikai csatákban, egyaránt publikál a Magyar Nemzetben és az Élet és Irodalomban. Ez soha nem okozott még „Jekyll és Hyde"-os meghasonlást?

- Erre kevésbé szépen azt mondják, hogy egy fenékkel két lovon ülök: ez mindig jelen volt, van és lesz is az életemben. Persze van, hogy ferde szemmel nézegetnek: ugyan, valljak már színt, hova tartozom. Úgy érzem, mégis az elfogadás oldalára billen a mérleg, többen szeretnek, mint utálnak, elnézik még ezt a „kétkulacsosságomat" is, mint afféle privát bolondériát. Mindeközben ez megmarad komoly lelkiismereti kérdésnek, állandó küzdelemnek is: megtalálni a határokat, a hangsúlyokat, kidekázni, mihez adhatja nevét az ember, mihez nem. Ellenben sosem párttagkönyveknek, mindig olvasóknak írok. Az egyetemen különbségtétel nélkül tanítom Csoóri és Petri, Parti Nagy Lajos és Utassy József szövegeit. Az írótársadalomban is mindkét oldalon vannak nagyon jó barátaim, noha ők egymást nem mindig szeretik. Ugyanakkor mindenkit szeretni lehetetlen, mindkét oldalról van, akivel emberileg jól kijövök, de a műveit nem szeretem, vagy fordítva. Erre sem elsősorban a politika van befolyással. A művészeti életben nagyon fontos szerepet - időnként az én gyomromnak túl jelentőset is - játszik a politika, mégsem a politikai hovatartozás határozza meg, ki ír jót, ki nem.

- Sokat jár külföldre, tőlünk nyugatra jól ismeri az irodalmi életet: mennyiben más Magyarország? Miben kellene fejlődnünk, változtatnunk, vagy minden jó úgy, ahogy van?

- Dehogyis, vannak jó és rossz tendenciák, mint bárhol. Szeretünk panaszkodni, de azt hiszem, Magyarországon még mindig elég sokan és sokat olvasnak. Ebből nem szabad kifelejteni az internetes olvasási statisztikákat sem. Belgiumban vagy Franciaországban például irigylik a magyar költészet viszonylagos népszerűségét olvasóközönsége körében. A megélhetés tekintetében viszont sokkal rosszabbul állunk. Franciaországban egy író, aki mellesleg tanár, valóságos kiskirály: megélhetése biztosítva van nagyon jó értelmiségi átlagfizetéssel, nincs túlterhelve órákkal, nincsen akkora szakadék az úgynevezett versenyszféra és a közszféra között, mint nálunk. Ezért sokkal több alkotó tart fenn (némi állami támogatással) privát irodalmi szalont, saját folyóiratot, kiadót, nyomdát, egyszerűen mert megengedheti magának. Itthon ez képtelenségnek hangzik. Ellenben még mindig elképesztően dinamikus a folyóirat-kultúránk. Húsz-harminc olyan lapunk van, melyek különböző mértékben, de havi rendszerességgel irodalmat közvetítenek. Ezek jó része még mindig állami és/vagy önkormányzati támogatásban részesül. A legjobb lenne persze a „skandináv modell" honosítása. Skandinávia az írók paradicsoma - oda kell menni lakni, ahol tejet kapni? Egyszer Pozsonyban egy irodalmi fesztiválon beszélgettem egy finn költővel, aki nagy ámulatomra elmesélte, hogy az írásból él: van egy öt évre szóló állami ösztöndíja, amiből kényelmesen eltartja a feleségét és a gyermekeit, fenn tudja tartani a házukat, a két autójukat; nincs más dolga, mint írni. Hát, igen. Olyan ez, mintha a vízvezeték-szerelő vízvezeték-szerelésből élne. Csoda, nem? Irodalomra vonatkoztatva valóban az.

- Mi a helyzet a könyvterjesztéssel?

- A „magyar könyvkiadás" című bazár sok sebből vérzik, és a legnagyobb terjesztőket kivéve mindenki egyetért abban, hogy a legnagyobb betegség az úgynevezett bizomány intézménye. Egy francia el se tudná képzelni, hogyan lehet így működtetni a könyvkiadást: a kiadó elviszi könyveit a terjesztőhöz, aki vagy kér belőlük pár példányt, vagy sem. A megrendelésig gyakorlatilag csak a kiadó invesztál, aztán fél év múlva visszakapja a könyveit megtaposva, esetleg már eladhatatlan példányokként, nyeresége minimális, hiszen a terjesztő több mint ötven százalékot „harapdál ki" az árból, és gyakran csak sokára fizet. A másik probléma a nagy könyves cégek érezhető diktátuma. Állami ellensúly nincs, a kisebb kiadók fennmaradása nem biztosított. A kuratóriumok könyvtámogatási hercehurcái lobbi-érdekeket takarnak, méltatlan létharcokhoz vezetnek. Az ember persze ember marad, de azt látom, hogy Belgiumban vagy Franciaországban kiegyensúlyozottabb elosztással mégis többre mennek.

- Lehet ezen felülről irányítva, jó kultúrpolitikával segíteni?

- Igen, de sok az érdekcsoport, nem fog csoda történni, nem lehet átverni például egy a filmtörvényhez hasonló irodalmi törvényt, mindig elbukik az irodalmi szervezetek bozótháborúin. Ki-ki kikaparja a kis magángesztenyéjét a „saját" kormányánál, aztán fogait csikorgatja, mikor a „másik oldal" kerül hatalomra. Ugyanakkor, bár az irodalom problémája égető, szerintem sokkal nagyobb gond, ami a legértelmesebb, legokosabb, legkreatívabb fiataljainkkal történik. Mégpedig az, hogy kiképezzük őket az egyetemen különféle dolgokra - nyelvtanárrá, kutatóvá, megtanítjuk őket írni, sajtózni stb. -, aztán vagy kimennek külföldre, vagy itthon beülnek egy-egy multinacionális cég irodájába angolul-németül típusleveleket fogalmazni. Kreativitásukat legfeljebb kézműves-tanfolyamokon vagy karatézásban élhetik ki. Gyakorlatilag a hobbi-kreatívok országát éljük, és így szépen elszigeteljük, működésképtelenné tesszük, parkolópályára állítjuk folyamatosan képződő értelmiségi tőkénket. Nemcsak az „agyelszívást" értem ezen, hogy aki tud, kimegy nyugatra, hanem azt is, hogy széklábfaragásra szakosítjuk, ha nem is Michelangelóinkat, de azon szakembereinket, akik megcsinálhatnának egy országot. Ha gonoszul akarok fogalmazni, akkor itt lehetne egy ország.

- Hogyan?

- Minthogy az iskolákat mind jobban összevonják, a falusi mini-intézményeket jobbára megszüntették, mindent vízfejűsítettek, most végre kicsit decentralizálni kéne. Gondoskodni arról, hogy igenis legyenek kisebb tanintézmények, legalább valamelyest megfizetett, megfelelő szakértelmű munkaerővel - ez a tanár-munkanélküliséget is enyhítené -, és támogatni minden helyben maradó kezdeményezést. Ha a tanári fizetést ötezer forinttal megemelik, biztos, hogy a következő években többen mennek erre a pályára; nem azért, mert bárkin is az az egy plusz bankjegy segít, hanem mert az anyagiakon kitűnően lemérhető egy szakma megbecsültsége. Amikor a hét éve alapított Műfordítók Egyesületénél, melynek elnökségi tagja vagyok, körömszakadtig küzdünk a honorárium-minimumokért, akkor is arról van szó, hogy munkának tekint-e az ország valamit vagy sem. Amit bagóért vesznek meg kilóra, az nem számít munkának. Nem vagyok politikus, igazából nem értek hozzá, de gyakorlatiasan, ésszerűen kellene átszervezni, kisebb egységekre bontani oktatást, kultúrát egyaránt. Egy új Klebelsberg Kunóra lenne szükségünk, aki azt mondja: igenis, mindenhol legyen iskola, jól működő művelődési ház, könyvtár, kultúrkör, és hajlandó ezt finanszírozni is. Hát, mit mondjak... Maga a fiatal, maga szerint remélhetünk?