Gyulai látkép a XIX. század első feléből

A Dél-Alföld legnagyobb barokk kastélyában az ember tengeribeteg lesz. Az épület Gyula két fő nevezetessége, a középkori téglavár és termálfürdő között rejtőzik, öreg fenyőfák függönye mögött. Hiába áll a fürdőváros kellős közepén, létezéséről nem sokan tudnak. Itt évtizedekig csak az járt, akinek dolga volt az egykori nemesi hajlékban berendezett huzatos, spártai csecsemőotthonban.

Az otthon 2004-ben költözött ki az épületből, amely azóta üresen áll, csak az épületrégész-kutatók vizsgálgatják a falait. És persze a statikusok.

Gyula kastélyát „flexibilis” házként emlegetik a szakemberek, mivel egy ingovány tetejére épült, és falai emiatt állandóan mozognak. A közeli középkori téglavárat egykor „szigeterődnek” nevezték, mivel a több ágra szakadt Kőrös folyó mocsárvidékének közepén, egy természetes szárazulaton állt, és megközelíteni is csak csónakon lehetett. Ebből ma már nem sok látszik, de a kastélyt továbbra is az évszázadokkal ezelőtt levert vörösfenyő cölöpök tartják. A több fázisban felépült, nagy házban a padló szinte sehol nem vízszintes, a bejárati előcsarnokban például két oldalról a helyiség közepe felé lejt. Egy szinttel feljebb már dúcok erdeje tartja a födémet. Bár az épület egyes szárnyait a statikusok életveszélyessé nyilvánították, meglepő módon nem találtak olyan súlyos problémát, ami akadálya lehetne a tervezett felújításnak.

Lesznek egyszer látogatók

Gyula önkormányzata január végén írta alá a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt-vel azt a szerződést, amelynek értelmében az állami tulajdonból ki nem adható ingatlan átkerül a város vagyonkezelésébe. Ez az előfeltétele annak, hogy Gyula pályázatot nyújtson be, és európai uniós támogatást szerezzen az épület rendbe hozásához. Görgényi Ernő polgármester tervei szerint a kastély kulturális és közösségi központ lesz, a középső szárnyban rekonstruált enteriőrökkel, időszaki kiállítóterekkel, Erkel-emlékszobával. Az eredeti berendezésből semmi nem maradt meg, nemcsak a szokásos, jól ismert okok – a szovjet hadsereg fosztogatása és a szocializmus – miatt, hanem azért is, mert az utolsó tulajdonos, az Almásy-család már 1943-ban eladta az épületet a magyar államnak. A család az utolsó időkben már nem is lakta a nehezen kifűthető, túlméretezett házat, inkább a közeli „kiskastélyban” éltek.

Országszerte jó néhány hasonló elhagyatott kastély várja sorsa jobbra fordulását, de többnyire hiába: alig akad befektető, aki fantáziát látna bennük, a kastélyszállók üzletileg gyakran sikertelennek bizonyulnak, az állam sem képes mindegyikből múzeumot csinálni. Ezzel szemben Gyula szerencsés helyzetben van, a fürdőváros ugyanis a tizedik legnépszerűbb úti cél a belföldi turizmus szempontjából, 2010-ben 276 ezer míg 2011-ben 298 ezer vendégéjszakát töltöttek itt a látogatók. Az egész dél-alföldi régióban Gyula az egyetlen komoly idegenforgalmi vonzerejű település.

A turisták tehát már Gyulán vannak, a néhány éve mintaszerűen felújított várat is sokan megnézik, valószínűleg nem lesz nehéz rávenni őket, hogy sétáljanak át a parkon, és fedezzék fel a kastélyt is. A gyulai önkormányzat elkészíttette a felújítás terveit Földes László építész irodájával. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal szakmai támogatást ad a rekonstrukcióhoz – a gyulai kastély felújítását az igencsak válságos helyzetben lévő műemlékvédelem mintaprojektjének szánják.

Talpra hízni nem lehet

A februári délelőttön szinte mellbe vágja az embert a hideg, ahogy belép az üres épületbe. A hőmérsékletet meg lehet ugyan szokni, de alulról iszonyatos erővel árad a hideg, áthatol a cipőtalpon és lefagyasztja az ember lábát. Mintha egyenesen az eltemetett mocsárból sugározna valami évszázados fagy. „Talpra hízni sajnos nem lehet”, jegyzi meg kalauzunk, Velladics Márta művészettörténész, aki az egész telet a házban tölti a felújítást előkészítő kutatásokkal.

A munka eredménye egyelőre nem túl látványos: minden szobában „kutatóablakokat” nyitottak a falakon lévő festésrétegek feltárására, de csak 19. századi díszítőfestések nyomaira bukkantak, valamint az egykori selyemtapéta nyomaira: tapétaszögekre és egy 1904-es újság maradványaira. Egy-két szobában még megvan az elegáns, főúri otthont idéző faburkolat, amit utóbb fehérre mázoltak. A nagy, kétszárnyú ajtók közét bepolcozták, a magas szobákat álmennyezettel osztották meg.

A kastélyban ma még sokkal erősebben érződik a közelmúlt hangulata: az óriási csecsemőotthon félig szétvert szobái, nagy méretű, csempézett konyhája, végtelen folyosói olyan hangulatot árasztanak, mintha egy ukrán árvaházban vagy egy horrorfilm díszletei között járkálnánk. Az egyik terem közepén furcsa, baljós eszköz álldogál, a döbbent arcokat látva kísérőnk sietve közli: ez csak a csecsemők súlyának mérésére szolgált.

Mecset is volt

A kastély magját Harruckern János építette fel a középkori eredetű, romossá vált „huszárvár” (külső védmű) helyén a 18. század elején. Harruckern akkoriban magának mondhatta Békés megye nagyobb részét: a töröktől visszafoglalt területen mindössze néhány falu vészelte át a rettenetes pusztítást. A megye nagyobb része egybefüggő mocsár volt, a hatalmas birtok korabeli értékére jellemző, hogy Harruckern választhatott, érdemei jutalmaként a gyulai uradalmat kéri, vagy  inkább egy jól jövedelmező malmot Budán. A kastélyépítő arisztokrata egyébként igazi újgazdag volt: egy osztrák self-made-man, aki hadiszállítóként degeszre kereste magát a császári udvar háborúin.

A kutatók azt remélik, a mai épület alatt a régészek megtalálják a középkori erődítés maradványait. A kastély egyik tornyának kövekből rakott földszinti része mindenesetre a török korból származik, ezt Török toronynak nevezik. A korábbi régészeti kutatások során előkerült a barokk időkben lebontott török mecset maradványa is. Pár év múlva ez a gazdag múlt valószínűleg modern interaktív kiállításon, helyreállított szobákban tárul fel a látogató előtt. Remélhetőleg legalább egy dermesztően rideg terem a Ratkó-korszak csecsemőotthonából is megmarad mementónak.