- Egyszer azt nyilatkozta, hogy a film olyan, mint a szívátültetés. A Bibliotheque Pascal berlini átültetése hogyan sikerült?

H. Sz.: A filmnek már a forgatás előtt megvolt a világforgalmazója. A berlini sajtóvetítést követő napon öt országba el is adták a filmet, és legalább tíz fesztiválmeghívást kaptunk. Összehasonlításképpen: a Fehér tenyér esetében az első eladások és fesztiválmeghívások a cannes-i bemutatót követő fél év után jöttek. A műtét tehát sikerült.

- A Forum szekcióban vetítették a kísérleti, avantgárd filmek között. Fájlalta, hogy nem került be a főprogramba?

H. Sz.: Örüljünk annak, ami van, és ne azon keseregjünk, ami nincs. Mindenki vágyik rá, hogy a fősodorba kerüljön, de a Fórum nagyon minőségi szekció. Az elmúlt harminc évben az általam legtöbbre becsült filmeket itt mutatták be, köztük Haneke, Tarr Béla, Wim Wenders, Bódy Gábor alkotásait. Sok esetben filmpolitika, forgalmazói háttér vagy a divat dönti el, mi kerül a főprogramba. Most a román dokumentarista filmek vannak divatban.

- Legújabb filmje jórészt Romániában játszódik, román szereplőkkel. Felült a divathullámra?

H. Sz.: A film távol áll a román dokumentarista film stílusától. A témát Erdélyben találtam meg, ott kezdtem kidolgozni jó tíz éve, de a filmben ábrázolt világ az én vízióm. A Bibliotheque Pascal univerzumába a kínai izzósorok éppúgy beletartozhattak, mint a bazári ortodox Krisztusábrázolások vagy a kalotaszegi mátkaruha. A képi világot eklektikája által próbáltam egységessé tenni.

T-I. O.: Érdekes, ahogy Szabolcs láttatja a számomra ismerős helyszíneket, hiszen gyerekkorom emlékei Erdélyhez kötnek, noha már csak kevés helyszín van meg. Azt a szolidaritást és közösségélményt, amit ott megtapasztalunk, nem éljük át sehol máshol. A kalotaszegi ruhát egyébként a nagymamámtól örököltem, része a stafírungomnak. Remélem, a tőle kapott lelki stafírung is belekerült a filmbe, a bölcsessége és a pozitív hozzáállása, amire ma a legnagyobb szükség van.

- Igaz, hogy a kerettörténetet utólag forgatták?

H. Sz.: A keretmese a novellaváltozatban még szerepelt, aztán levettem róla. Az emberek azonban - az iráni és a román dokumentarizmus hatására - hozzászoktak ahhoz, hogy az ilyen történeteknek valamiféle valószerűséget kell követniük, ezért ezt követelték rajtam. Az első és az utolsó jelenet pont olyan, mint a mai román film. Egy bizonyos filmtípus megidézése szorítja keretbe azt, ahogy szerintem érdemes ehhez a témához nyúlni. Sok olyan szűrő van egyébként a filmben, ami megrostálja a nézőket. Mindig van egy pont, amikor egyfajta embertípus föláll és kimegy. Mert nem érti, félreérti. Akinek előítéletei vannak, ezt a filmet nem élvezi, mert úgy van összerakva, hogy egyensúlyt tartson, márpedig az egyensúly az emberek nagy többségében az egyik vagy másik irányba elbillen. Bennem is.

- Ezért mondhatták Berlinben, hogy megosztó film. Jó, ha a közönség egy része kimegy a vetítésről? Nem az lenne a cél, hogy minél többen végignézzék?

H. Sz.: A cél ez, de ilyen alapon közel hétmilliárd embert kellene végiggondolnom. A rendező egyetlen dologra törekszik - legalábbis én -, hogy a gondolkodás irányába terelje a nézőt.

- Miért ragaszkodik filmről filmre ugyanazokhoz a színészekhez?

H. Sz.: Nem figurákban, hanem személyiségekben gondolkodom, őket szeretném különböző helyzetekben látni. Szeretem elképzelni, hogy Török-Illyés Orsolya hogyan viselkedne például 1848-49-ben. A személyiség, a helyzet és a kor viszonya érdekel.

T-I. O.: Engem is mindig adott munkák érdekelnek, nem általában a színészet. Ilyen értelemben a színház sem, ahol évekig dolgoztam. Soha nem volt például szerepálmom, ami miatt csalódott lennék, hogy nem valósult meg.

- Nem csak állandó főszereplője, de múzsája is Hajdu Szabolcsnak. A Bibliotheque Pascal alapsztoriját is ön szállította, méghozzá saját börtönélményeire támaszkodva.

T-I. O.: Egy lejárt zöldkártya miatt vonultam börtönbe néhány napra, ahol számos tapasztalattal gazdagodtam. Például a cellatársam volt az a nő, aki egész életét két kilométerkő között töltötte egy út szélén, és hogy az életét elviselhetőbbé tegye, fantasztikus történeteket talált ki külföldi utakról, szerelmekről. Szabolcs már vagy tíz éve belekezdett egy ilyen nő történetébe, de az én börtönélményeim hatására döntött úgy, hogy azt a formai megoldást alkalmazza, amely a reménytelen helyzeteket fantáziával átalakítja.

- Török-Illyés Orsolya helyenként túl soknak tűnt Mona szerepéhez, kiragyogott a filmből. Nehéz volt elhinni, hogy ezzel a nővel mindaz megtörténhetett.

T-I. O.: Érzékeny emberről van szó, akinek nincsenek prekoncepciói arról, hogyan is kellene viselkednie, mit kellene csinálnia. Befogadja az új helyzeteket, így sodródik tovább. Szerintem ez jó hozzáállás az élethez. Sok helyzetben én is így működöm. Ha az ember engedi átfolyni magán a történéseket, könnyebben veszi az akadályokat. Nem kell beletörni a helyzetekbe, elég csak elhajlani.

H. Sz.: Senki sem úgy meséli el a múltban történteket, ahogy azt akkor mások látták. Az egész, keretbe helyezett történet egy nőnek a jelenből visszafele átélt, újraépített története. A horror határáig kitolt, felnőtteknek szóló mese. És a mesékben bárkivel bármi megtörténhet.

- De ha beülök a nézőtérre, kell, hogy elhiggyem, amit látok.

H. Sz.: Vagy nem. Okozzon ez zavart. Az a kérdés, hogy a néző milyen élmények alapján hiszi vagy sem a látottakat. Televízió- vagy filmélmények alapján? Ahogy az ilyen esetekben történni szokott a tévében? Van esetleg valós tapasztalata a prostitúció témakörében? Lehet, hogy valami új tapasztalattal szembesül. Ugyanis nem filmélményekből és képzőművészeti előképekből, hanem abból indulunk ki, hogy mit kíván ez a mese, az általunk felépített karakterek hogyan viselkednének az adott helyzetben.

- Foglalkoztatja, hogyan viselkedne Török-Illyés Orsolya 1848-ban - Szendrey Júliaként? Hírlik, hogy Petőfi-filmet tervez.

H. Sz.: Legalább még két évig mást csinálok. Tar Sándor műveiből készül most trilógia, melyben a rendszerváltás utáni Magyarországról gondolkodunk három, egymástól független munkában. Visszatérve Petőfire: egy Petőfi által ma megírt életrajzot képzelek el, olyasmit, mintha a saját művének lenne a főhőse.

- Petőfi még nem tudhatta, hogy nemzeti ikon lesz.

H. Sz.: Képzeljük el, hogy feltámad, és most írja meg az életrajzát mindazzal a tudással, ami az elmúlt százötven év alatt felhalmozódott. Egyre közelebb vagyok hozzá, de még nem csiszolódott ki bennem.

- A Macerás ügyek című filmjében feltűnt Jancsó Miklós, és egyszer azt mondta, kabalából is bele fogja venni őt a műveibe. Azóta viszont nem láttuk.

H. Sz.: Már a Tamarában sem volt benne, úgy látszik, a Macerás ügyekig kellett kabalának lennie. Nagy tisztelője vagyok Jancsó Miklósnak, de nem akartam kitenni a sokszor extrém forgatási körülményeknek.

- Van olyan ember a környezetében - mint Jancsó mellett Bíró Yvette -, aki beleszólhat a munkába, és akár nemet is mondhat?

H. Sz.: Ha a forgatókönyvíró nem ért egyet azzal a világképpel, amelyet közvetíteni próbálok, nem tudunk együtt dolgozni. Semmi értelme annak, hogy közhelyes megoldásokat javasoljanak, megmondják, a filmekben általában hogy szokott lenni. Berlinben azt tapasztaltam, hogy emiatt hálás a közönség. Egyébként mindenki beleszólhat a filmekbe, legfeljebb vitatkozunk. A producerektől az operatőrig, sőt, a gyártási emberekig mindenki jöhet az ötleteivel: amit jónak találok, be is építem. Akkor laposodik el egy film, ha a produceri oldalról megpróbálják kisimítani, és folyamatos kérdésfelvetésekkel, kritikákkal elbizonytalanítják a rendezőt, aki elkezd nem hinni abban, amit forgat.

- Továbbra sem vállalnak reklámokat?

H. Sz.: Hinnem kellene a reklám esztétikájában ahhoz, hogy megfeleljek annak az elvárásnak, amit a reklámtól várnak az emberek. És abban a pillanatban, hogy elkezdek egy reklám világával azonosulni, torzul a látásmódom. A reklámvilágba nehéz bekerülni, de még nehezebb kijönni belőle. Elsősorban azért, mert nyomokat hagy, mint ahogy egy rossz film is. És amikor az ember egy forgatási helyzetben elbizonytalanodik, egyszer csak beugrik a rossz filmben látott rossz megoldás.

T-I. O.: Ezek nehéz döntések, amelyeket könnyű szívvel hozunk meg.