Kevés előadást ért meg a produkció, hiszen a trilógiát csak október 23-án és 28-án játszották egyben. A papnő című előadást azonban ötször is előadták, többek között csak gyerekeknek is. Ők hogyan fogadták a kortársaik által játszott darabot?

Valóban kevés előadásunk volt. A jp.co.de című filmet - akkor még egy happening keretében - Prágában, az opera részt pedig Münchenben mutattuk be még a nyáron. A papnő című darabnak azonban Budapesten volt a bemutatója, így azt láthatta legtöbbször a közönség. A két diákelőadásból az elsőn 14-16 évesek ültek bent, a másodikon már érettségiző és egyetemista forma fiatalok. Nagyon érdekes volt, és korábbi tapasztalataimból nem is emlékszem ilyenre, hogy beszélgetett a közönség. A darab után nem egy fura sajtótájékoztató jellegű közönségtalálkozó kerekedett, amikor udvarias kérdéseket tesznek fel az alkotóknak, hanem belementek komoly tartalmi kérdésekbe, a történetet elemezték, a személyiségeket, aztán onnan elrugaszkodva a falu-város-főváros, a vallás kérdését feszegették. Megosztották a gondolataikat, sőt egymással is vitáztak. Azt éreztem, hogy olyan dolgokat sikerült megfogalmazni, vagy csak rájuk kérdezni, amelyek az embereket, a fiatalokat ma foglalkoztatják.

Ez is volt nem titkoltan a Krízis-trilógia célja, nemde? Kronológiáját tekintve a film volt kész legelőször és csak utána jött az opera és a színdarab? Vagy volt már először egy mag, ami köré építette a többi részt?

Nekem már volt egy történetfoszlányom anélkül, hogy azt trilógiának neveztem volna. Az elmúlt három év (miután feloszlott a Krétakör Színház társulata - szerk.), a különböző gyerek és ifjúsági programok, a Káva Kulturális Műhellyel közös falu programunk, és egyéb a roma nem roma lakosság viszonyait kutató akcióinknak a tapasztalatait próbáltam összegyűjteni. Ezek alapján fogalmazódott már meg a fejemben egy fővárosból vidékre leköltöző liberális értelmiségi hányattatásainak a története. Emellett szerettem volna  szélesebb közönséggel megismertetni a drámapedagógiát, mint egy igen fontos és hatásos módszertant. Még 2008-ban a 2011-es Prágai Quadriennáléra, majd 2010-ben Münchenben kaptam egy felkérést a 2011-es opera fesztiválra, amely kifejezetten preferálja a kortárs zenei kísérleteket. Megpróbáltuk a Krétakörben tematikailag összekötni a felkéréseket. A papnő történet akkor már kezdett formálódni, ekkor gondoltunk arra, ha van egy nő, akkor hozzárajzolhatnánk egy családot. A saját életemben is a család az egyik legfontosabb ügy. Így került az asszony mellé egy apa és egy fiú. Utána jött az ötlet, hogy mi lenne, ha ezekhez a családtagokhoz, egyéniségekhez, az ő szándékaikhoz, gondolkodásukhoz, világképükhöz külön műfajokat választanánk.

Miért film a fiú története, miért opera az apáé és miért színdarab az anyáé?

A Prágai Quadriennálén preferálják a látványos installációkat, ezért valamilyen médiaművészeti happeningre szólt a felkérés. Az operánál miután az apa pszichológus, így bejött az analízis, matematika, az aprólékos vizsgálat fogalma, ezért úgy éreztük, ehhez a zene állna közel. Ráadásul Dargay Marcellel évek óta dolgozunk már együtt és én szeretem a saját felkéréseim alkalmával a kortársaimat és a fiatal tehetségeket is helyzetbe hozni, Marcell pedig egy nagyon tehetséges fiatal zeneszerző. Úgy gondoltam, óriási lehetőség lenne számára, ráadásul nem mindennap születik új magyar opera. A harmadik történet pedig ugye a drámapedagógus nő története, oda egyértelmű volt a színház, a színdarab.

A film egy kísérlet is egyben, ahol tizenkét útját kereső fiatalt láthatunk. Ők hogyan kapcsolódnak Balázshoz, hiszen Fancsikai Péter (képünkön) a film rendezője, úgy fogalmaz, ez Balázs filmje?

A film előkészületeikor különös dolog történt velünk. Tizenkét embert választottam ki a filmhez Balázs mellé, de csak tizenegy jött el végül a kezdésre. Így a csapat első feladata az lett, hogy találják meg maguknak a tizenkettedik embert. Úgy gondoltam, ha nem sikerül őt megtalálni és elkezdeni az eltervezett munkát, akkor a művészeti projekt egésze arról fog szólni, hogy egy embert kerestek egy hétig, és akkor arról fogunk beszámolni a Quadrinnálén a nézőknek, hogy Prágában bizony nem találtuk meg a tizenkettediket. A tizenkét emberhez pedig azért ragaszkodtunk, mert a Jézus történet dramaturgiai fordulópontjaira építettük a játék dramaturgiáját. Amikor azonban két órán belül visszatértek a keresésből egy német fiúval az oldalukon, akit történetesen Christian-nak hívtak, akkor azt éreztük, hogy történik velünk valami.

Balázs a filmben szinte teljesen háttérben van, egyfajta keretet ad, de nem ő a főszereplő, inkább a fiatalok, akik az ő útkereső parafrázisai. Jp.co de a film címe, de futott ez Jézus-projekt címen is. Ugyanakkor a film végén van egy jelenet, mikor Balázs meggyújtja magát, és a J. P így utalhat Jan Pallachra is. Ez tudatos volt?

Mikor 2008-ban meghívtak, akkor én rámondtam a felkérésre egy címötletet, ez volt a Jézus-projekt. Az én kulturális kódjaimra is igen erős hatást gyakorolt az Újszövetség szövege. Ezért is érdekel annyira a közösségképzés, Jézus és a tanítványainak kapcsolata, a közösség hírátviteli képessége, amivel Barabási Albert László is foglalkozott a hálózatelméletében. Az örömhír-gyártás az egyik fontos jellemzője a modern emberi közösségnek. Jézus története antropológiailag is elemezhető, ami közhely, de mégis tanulságos eredményekkel jár. Jézus kilép a közösségből, és most nem a vallási értelemben -hogy mennybe megy - hanem, hogy magára hagyja a közösséget, mely tulajdonképpen minden közösség legnagyobb próbája. Amikor valódi közösségképzésről van szó, akkor egy bejövő energia célja nem az, hogy végletekig kötődjünk hozzá, hanem az, hogy mikor vagyunk képesek leválni róla, és mikor vagyunk képesek magunk is működni. Ezt egy fontos és mindig is aktuális kérdésnek tartom.

Felkészülés A papnő című előadásra

A papnő című darabban a drámapedagógus otthagyja egy idő után az osztályát, akiket addig féltő gonddal nevelt. Ott is rögtön felvetődik a kérdés, mit kezdenek a helyzettel a diákok?

Az elhagyás-elengedés problematika végig jelen van a Krízis-trilógiában. Benne van a tanár-diák, a pszichológus-páciens, a szülő-gyermek a pap és a hívei viszonyban is. Vajon mikor lépnek ki jól? Mikor kell jól leszakadni? Visszatérve Balázs történetére, a fiúnak megvannak a példái, hiszen apja és anyja is a trilógiában a közösségért cselekszik. Ezeket a mintákat látta, ahogy apja pszichológusként gyógyított, az anyja tanított, és ő is ezen gondolkodik, hogy mit kéne neki tennie. Hogy lehet közösséget teremteni, fejleszteni?

Balázs egy mai fiatal mintája, aki elvált vagy elválni készülő két szülője között őrlődik. Kiszakadt a családból és saját közösséget akar teremteni.

Balázs történetében én azon kezdtem el gondolkodni, hogy mi van egy családból kizuhanó gyerek fejében, akinek a Jézus történet egy fontos kapaszkodó. Lehetséges-e egy másik közösséget teremteni, miután csalódik a család közösségében? Egy másik közösség formálásában találja-e meg a helyét, egy teljesen egyedi vallás értelmezésben? Az lenne a jó, ha a film nézői látnák, hogy miután ez Balázs filmje, ezért mindkét oldalon ő áll, és ebből adódóan a film esztétikája is tartalmi kérdés: hogyan láttatja magát Balázs. Minimum két réteget értelmezhetünk, nézzük egy 18 éves fiú sztoriját, ami többé kevésbé összeáll, de közben a keresés, az esztétikai formálódás az, amit Balázsnak nevezünk. Ha pedig ezen a vonalon továbbmegyünk, akkor kiderül, hogy a többi alkotó is éppen így kutatja magát.

Ma Magyarországon sokat hallunk a családok kríziséről, érzelmi és anyagi értelemben is. Nagyon sokan feladják, kilépnek, akár gyerekként, akár társként. Erre is reagálni akart, amikor a trilógiát készítette?

Számomra, öntörvényű, bizonyos értelemben útkereső, más értelemben autoriter, heteroszexuális, magyar férfiként, fontos volt a család kérdése, hiszen egyszer csak belekerültem én is abba a helyzetbe, hogy családom, feleségem van. Aztán megszületett a lányunk, tehát jött egy újabb nő a családba. Két nő sajátos dinamikával. Egyezkedni kell, hogyan megy ez. Megy-e egyáltalán? Férfiként, apaként. Mivel lehet a baj? A családképemmel? Vagy nincs sehol baj és ez egy szoktatási folyamat? Művészként minden ötszörösére nagyítódik, és esetleg „szétszedek" olyan dolgokat amelyek mások számára evidenciák...A nemzeti és nemzetközi gazdasági krízis, illetve az identitás válság is sokféle kérdést vet föl. Sokszor mondják, hogy például korábban a család  szerkezete, szerepe, helyzete sokkal tisztább volt. Lehet, de az tény, hogy korábban másfajta  perspektíváik voltak az embereknek. Ma olyan komoly paradigmaváltás van a technológiában például, hogy egy családfenntartó azt tapasztalja meg, hogy a gyereke szinte mindenben sokkal gyorsabb, mint ő. Olyan sok „támadás" érte a család képletet, hogy ezt tényleg bizonyos értelemben a romjaiból kell összepakolni.

Részlet az operából, Kovács István és Goda Sára, a háttérben Megyesi Zoltán

A trilógia tagjai is láthatóan megpróbálják a saját maguk módján a válaszokat megadni.

A történetben egy jó szándékú apáról, egy jó szándékú anyáról és egy jó szándékú fiúról beszélünk, de családról meg alig. Kifelé segítenek, de befelé nem sikerül. De ez természetes, hiszen a problémát szívesebben látjuk kívül, és segíteni is szívesebben segítünk az idegeneknek, ha már muszáj. A Krízissel kapcsolatban bennem volt az is, hogy itt mindhárom történetben közösséget akarnak fejleszteni, illetve összetartani a saját módszereikkel, és ide sorolható még az utolsó részből a pap is. Arra akartam felhívni a figyelmet, hogy mindenki, aki valamilyen módon közösséggel, emberi lelkekkel foglalkozik, annak óriási felelőssége van, és a krízis egyszerre jelentkezik. Nem lehet áttolni pusztán egy szakmára, közösségre a felelősséget, hanem mindannyiunk kríziséről és felelősségéről kell beszélnünk végre.

A színdarabban azonban különösen erős drámai pont volt, ahogy a drámapedagógus kimondja, hogy ő nem akar a pappal együttműködni. Tehát nincs meg az együttműködésre való hajlam. Így minden marad a régiben.

Fontos volt, hogy lássuk a darabban az elkötelezett drámatanárnő másik arcát is, az elviselhetetlenségét, az erőszakosságát. Ugyanúgy a pap részéről is látunk egy zártságot, de azért felajánlja az együttműködést. Ezeket a kettősségeket kerestem. Provokálni akartam a közönséget, hogy beszéljünk ezekről a helyzetekről, mert milyen könnyű lenne befeketíteni külön-külön a papot, vagy a tanárnőt, vagy a testneveléstanárt.

Korábban azt nyilatkozta, hogy az együttműködésre való hajlam hiánya a jelenlegi kríziseink elsődleges oka.

Igen, például napjainkban, amikor az a kérdés, hogy az egyház átvegye egyes iskolák vezetését, akkor nem azon kell vitáznunk, hogy az egyház átvehet-e iskolákat főleg akkor, ha az állam nem tudja fenntartani azokat, hanem, hogy milyen módszereket ötvöznek az ott folyó oktatásban. Ez az egyházak képviselőinek is és azoknak a tanároknak, szakembereknek is a felelőssége, akik esetleg nem vallásosak, és akik talán a prekoncepciójuk miatt ellenkeznek. A papnő említett jelenetében is az egyeztetés fontosságára próbáltam felhívni a figyelmet, mert nem lehetünk egyik oldalról sem leegyszerűsítőek, mondván: egy igazság van, és az az enyém. A jelenlegi helyzet arra hívja fel a figyelmünket, hogy egyikünk igazsága sem működött önmagában, mert ha működött volna, akkor nem lenne krízis. Ha a keresztény egyházak elvei is hibátlanul működtek volna, akkor nem lett volna a 20. század egy merő kudarc közösségi szempontból, és ha a liberális váltás meghozta volna a várt reményeket, akkor nem volnánk ebben a hihetetlen gazdasági válságban. Sok minden nem jött be, de ez nem azt jelenti, hogy ezek nem volnának részleteiben használható találmányok, világképek. Az a feladatunk, hogy ezek között megtaláljuk az egyensúlyt.

A Krízis-trilógiát október 28-án utoljára láthatta a budapesti közönség. A következő munkája a most föltett kérdésekre épül majd, tovább fejti a krízis témát? Vagy ez a projekt lezárult és valami teljesen új felé fordul?

Most az elsődleges cél A papnő előadással eljutni Sepsiszentgyörgyre, de már azt is tervezzük, hogy jövőre tartunk egy tábort az előadásban szereplő gyerekeknek, ahova nem kötelező eljönni, de a lehetőséget fel szeretnénk kínálni, hogy újra találkozzunk és  egymás szemébe nézzünk:tudjuk meg, hogy ki hova jutott. Szeretném tartani a kapcsolatot a gyerekekkel, tehát a kapcsolattartás szintjén is tartanám a folytonosságot, mert úgy érzem, van felelősségem az irányukban.
A tematikát tekintve Franciaországban fogom folytatni a munkát, ahol ugyanezt a történetet vinném tovább, az emigráció kérdésével kibővítve, de megtartanám benne a családi szálat. Az én feladatom, hogy ezt a kérdést vizsgáljam. Egy ideig ez még ki fogja tölteni az érdeklődési körömet, főleg tudva azt, hogy egy olyan országban élek, ahol  az urbánus-népi, a roma- nem roma, az értelmiségi - egyszerű munkás, a jobb oldali-bal oldali, vallásos nem vallásos kérdések  erős választóvonalak. És nem maiak. Ezek nem a rendszerváltás óta alakultak ki, és nem is függenek össze a pillanatnyi politikai állással, hanem belénk nevelődtek, bennünk vannak. Én azon dolgozom, hogy a magam eszközeivel megpróbáljak párbeszédet generálni.

(Fotók: Tóth Ridovics Máté)