Száz éve született és huszonöt éve halt meg. Aligha van alkalmasabb pillanat az emlékezésre. De van-e, ki emlékezzék, és van-e mire? Mintha leginkább ezzel a dilemmával szembesítene bennünket a Ludwig Múzeum tárlata. Mert a rendezők nem szokványos emlékkiállítással tisztelegnek a negyedszázada még világhírűnek hitt, mára azonban jobbára elfeledett, olaszországi magyar szobrász előtt. "Kétféleképpen szoktuk használni ezt a jelzőt - mondja Mélyi József kurátor -, méltatlanul, illetve méltán elfeledett művész. Az előbbi pátoszt, az utóbbi gúnyt sugall. Mi most arra törekedtünk, hogy mindkét lehetséges változat élét tompítsuk Amerigo Tottal kapcsolatban."

Kádár-kori celeb

Noha a hírnév mostanra igencsak megkopott - Olaszországban még inkább, mint nálunk -, sokunknak azért még élő emlék az Amerigo Tot körüli hazai kultusz. Emlékszem, rátarti ifjúként milyen elnéző mosollyal fogadtam idősebb rokonom élménybeszámolóját, aki a Szépművészeti Múzeumban jót mulatott egy szobron, amely szerinte nem ábrázolt ugyan semmit, de az volt a címe: A Föld füle. És bár részleteiben fölidézni már nem tudom, akkoriban mély benyomást tett rám Huszárik Zoltán rövidfilmje az életerős, akaratos és egyben megfontolt, markáns arcú szobrászról, amint küzd az anyaggal.

Amerigo Tot szupersztárnak számított, igazi celeb volt a kádári Magyarországon. Sikeres, szabad és magyar. Jó volt tudni, hogy vannak még élő hírességeink a világban Puskás Öcsi és Szent-Györgyi Albert mellett. Ő és Vasarely voltak az elfogadott modernizmus itthon, akik nemcsak kiállíthattak, de még emlékházat is kaptak szocialista hazánkban.



Tóth Imre, mert ezen a néven született Fehérvárcsurgón, ráadásul ideális showmannek bizonyult. Gyakran és szívesen nyilatkozott lapoknak, tévének, s bár nem volt vonalas baloldali - 1954-ben kilépett az Olasz Kommunista Pártból -, képes volt rá, hogy a kamerák előtt könnyekig meghatódjon Budapesten egy május 1-jei felvonuláson. Közben nem rejtette véka alá, hogy református létére kitűnő viszonyt ápol a Vatikánnal, személyesen magával VI. Pál pápával.

Interjúiból egy világjáró kalandor mítosza kerekedett ki. Fiatalon néhány hónapot ült Horthy börtönében, mert baloldali cimboráival rátámadtak a turulos tüntetőkre; növendéke volt a dessaui Bauhausnak, internálták Hitler alatt, ám egy lengyel társával megszöktek a zwickaui lágerből - állítólag élesre köszörült kanállal ölték meg az őrt. Gyalog ment Rómába - amit Szerb Antal is megörökít az Utas és holdvilágban -, a háború alatt beállt a partizánok közé, részt vett ejtőernyős bevetésben a Hortobágyon, később volt kerámiagyár igazgatója és autóversenyző is. Színészi képességeit olasz és hollywoodi filmekben kamatoztatta, egyebek mellett a Keresztapa II.-ben, ahol az ifjabb Corleone (Al Pacino) mellett alakította a maffiatestőrt.

Szobrászkarrierje sem éppen szokványosan indult. 1938-ban elnyerte az albán kormány nemzetközi pályázatát történelmi hősük, Szkander bég emlékművére. Ám Mussolini csapatai időközben megszállták Albániát, így végül nem ő, hanem egy olasz szobrász készíthette el a lovas szobrot. De legalább felfigyeltek rá. Ettől kezdve egyre-másra nyerte el a megbízásokat, és a háború után lehetőséget kapott a római Termini pályaudvar homlokzati frízének elkészítésére. A hatalmas alumíniumkompozíció a mai napig Tot legismertebb alkotása.

Művészi felfogását sajátos eklektika jellemezte. Könnyen váltott figurálisról nonfiguratívra, szakrálisról profánra. Kisplasztikái éppúgy sikeresek voltak, mint monumentális művei. Magyarország számára az Aczél György nevével fémjelzett, óvatos kultúrpolitikai nyitás fedezte fel a hatvanas évek végén. Szellemi hazatérése 1969-ben valóságos diadalmenet volt: kiállított a Műcsarnokban, majd Tihanyban, Pécsett, Szegeden, Debrecenben, és a következő másfél évtized során számos nagyszabású állami megrendelést teljesített. Halála előtt egy évvel, 1983-ban avatták fel a gödöllői agrártudományi egyetem aulájában hazai fő művét: A Mag apoteózisát. A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugovóra, síremlékét Melocco Miklós készítette.

A tárlat mint műalkotás

A Ludwig Múzeum kiállítása sokkal inkább azt a jelenséget igyekszik megragadni, amit Amerigo Tot a Kádár-rendszerben jelentett, mintsem bemutatni a szobrász életművét. A látogató nem szobrok közt barangol, nem látja kronologikus rendbe szerkesztve a művészi pályát, ahogy az effajta ünnepélyes alkalmakkor megszokhattuk. Inkább azt mondhatnánk, a tárlat maga is egyfajta konceptuális műalkotás: Mélyi József "installációja", amelyhez felhasználta Tot szobrait, a hagyatékban talált fotó- és grafikaanyagot éppúgy, mint a szobrászról szóló újságcikkeket, vagy a kortárs művészek alkalom inspirálta alkotásait.

Amerigo Tot szobraival főként a nagyteremben találkozhatunk, de többnyire nem posztamensen, egyesével körüljárható formában, hanem egy kupacba terelve a terem közepén. Burjánzó szoborbokor: kisplasztikák és terme tesebb darabok, utóbbiak közt A Föld füle. Itt láthatók nagy sűrűségben a Kavics asszonyok sorozat darabjai, vagy a Nyugalmazott birkózó, a Székek és a Csurgói Madonna változatai, együtt az absztrakt alkotásokkal. Ezt a műtárgymagot öleli körbe a falakat borító, Tot által készített fotómontázsok blokkja, a csurgói pincéből előkerült hagyaték: pőre grafika és nyomatlapok különféle időszakokból, szemközt a művészt bemutató fotógyűjteményből származó válogatás, amott a magyar és külföldi újságkivágatok, emitt Csoszó Gabriella fotóinstallációja a magyarországi emlékművekről.

A legizgalmasabb falszakaszt Nemes Péter dokumentációja jelenti: ő a művész munkái után kutatva barangolta be Itáliát, és lírai anzikszot készített a pusztuló alkotásokról. Szépen fogalmazott szövegek kísérik a szomorú fényképeket, kis plexikalickákban pedig egy-egy, a helyszínekről származó, lepergett rozsdadarab hirdeti: sic transit gloria mundi.



A környező termekben a kortárs reflexiók: közöttük a sztárpárosnak számító Kisvarsó "vizuális esszéje", Várnai Gyula kesztyűbábjai, amelyekkel a nézők kedvükre berendezhetnek Tot-szobrokkal egy képzeletbeli várost, Erhardt Miklós videómontázsa a szobrász játékfilmjeiből és interjúiból. A kiállítást lezáró rész az Aczél-korszaknak azt a két, kompromisszumokkal kivajúdott rendezvényét idézi fel, amelyet az akkori hatalom az emigráns magyar művészet honi bemutatásának szentelt.

Mindez így együtt átgondolt és elgondolkodtató. Kérdés viszont, hogy nem túl összetett-e azok számára, akik inkább csak Amerigo Tot szobraiért mennének el a kiállításra. A katalógus és a jól szerkesztett weboldal (amerigotot.hu) mindenesetre sokat segít az eligazodásban.