Szabó István filmjének legfőbb érdeme, hogy a forgatókönyv Móricz Zsigmond Rokonok című regénye alapján készült. A megállapítás nem lekicsinylő, hanem a hazai filmgyártás lehetséges jövőjét érinti. Bármennyire is tiltakoznának az önkiteljesítő művészi szabadság jegyében a mozgóképes szakma bennfentesei, a kulturális tárcának kiemelten kellene támogatnia a nemzeti irodalom klasszikusainak megfilmesítését. Az irodalom, az olvasás ugyanis egyre inkább védekezésre kényszerül, s ami akár egy évtizeddel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna, a múzsák testvérisége jegyében az öcsnek kell most segítséget nyújtania a bátynak. Ehhez azonban kiemelt, elkülönített anyagi támogatás szükséges. A klasszikusok adaptációja ugyanis sokba kerül. Néhány éve egy hazánkban tartózkodó amerikai filmes szakember véletlenül rápillantott a képernyőre, ahol Zsurzs Éva Mikszáth-feldolgozása, A fekete város futott. Nem tudta levenni a szemét a tévéről. Aztán csak annyit mondott, hogy ezt ma már Hollywoodban sem tudnák ilyen szinten leforgatni. A megjegyzés elsősorban a kivitelezés, a díszlet, a jelmez, a helyszínek hitelességére, lenyűgöző gazdagságára vonatkozott. De azért is szükséges támogatni klasszikusaink adaptációját, mert talán vannak még olyan rendezők, színészek és egyéb szakemberek, akikben a megvalósításhoz szükséges alázat, kulturáltság és műveltség megvan. Az idei szemle egyik kellemetlen meglepetése volt, hogy kosztümös, történelmi filmekben - kevés volt belőlük - nem tudnak fölszolgálni ételt, hogy egy tábornok díszvacsoráját összekeverik a főiskolai menza kínálatával. Az anyagi lehetőségeket és a megvalósítás mikéntjét tekintve a Rokonok határhelyzetben mutatja a magyar film helyzetét az adaptációt illetően.

Sokféle szempont motiválhatta Szabó István választását. Elsősorban az áthallás lehetősége. Az egykori kötelező olvasmány az összefonódás világát tárja elénk, s van még egy-két nemzedék, amelyik kívülről fújja a regénybeli szentenciát: "Magyarország a rokonságok és a panamák lápvilága." A rendező és a forgatókönyvíró Vészits Andrea idéz is a Móricz-műből, s amikor a szereplők a hatalom és ellenzék viszonyáról vagy a korrupcióról értekeznek, a jelenre vonatkozó azonosítás keserűen elkerülhetetlen. Dicséretére váljék a filmnek, hogy legjobb pillanataiban túllép a regény belénk rögzített marxista értelmezésén, s a móriczi közeget nem egyszerűsíti le a szállóigék szintjére, hanem a bonyolult lélektani-érzelmi és szociális összefüggéseket is felvillantja. A társadalomrajzot a főhős, Kopjáss István belső vívódása árnyalja és hitelesíti. Nem tartozik a móriczi életmű legértékesebb részéhez a személyes élményekből is táplálkozó jó asszony-szépasszony ellentét. A megtartó, biztonságot nyújtó, ám a nagy terveket meggátló feleség mellett mindig feltűnik a felszabadító, szárnyakat adó, de pokolba is taszító szerető alakja. E leegyszerűsítő kettősség most Lina és Magdaléna alakjában jelentkezik, s a film sem képes átélhetővé tenni a férfi-nő viszonyra vonatkozó móriczi közhelyeket. Különösen nem Kopjáss és Magdaléna kapcsolatában.

A Rokonokat határhelyzetben levő filmnek neveztük. Szabó a lehetőségekhez képest tárgyi valóságában hitelesen idézi a múlt század húszas- harmincas éveinek világát, és igényesen válogatott a színészek közül. Ám legfőbb rendezői erénye, a karakterformálás és a színészi játék összehangolása mintha megbicsaklott volna. Többnyire magánszámokat látunk, gyakran a modorossághoz közelítve. Csányi Sándor és Tóth Ildikó kettőse nyújtja a legtöbb élményt, de még az ő esetükben is engedi a rendező a túljátszást. És a korábbi alkotásokban elképzelhetetlen lett volna, hogy a kitűnő Koltai Lajosnak visszatérő motívumként mesterségesen előállított porfelhőt kelljen fényképeznie.

Részletes programajánlóért keresse fel a port.hu weboldalt.