Ha csak Kazinczy életének felvázolására vállalkozik a tárlat, már az is hatalmas feladat lett volna, hiszen a megidézett hetvenkét év, Érsemlyéntől Széphalomig tele van viharos fordulattal, éles vitával, a bitófa árnyékával, fogsággal, utazással, tengernyi levéllel, művekkel, fordításokkal. Miközben a mai és a hagyományos muzeológia eszközeit kiválóan felvonultatva a kurátorok (Kovács Ida és Gyapay László) az életút minden fontos állomását felvillantják, a középpontba Kazinczynak a művészetről vallott felfogását állítják. "A história bizonyítja, hogy ha valahol a' Jó gyökeret vert, ott mindig a' Szép készítette az utat" - vallotta Kazinczy.



Hogy mi az, ami szép, amit már azért is óvni kell, mert hozzájárult az erkölcsi tökéletesedéshez? Kazinczy klasszicista esztétikai fejtegetéseit konkrét példákkal támasztotta alá. A több ezernyi levélben, írásban fellelhető megjegyzésekből a rendezők Kazinczy-galériát hoztak létre. Mi tetszett a mesternek, és mi nem. Remekműveket másoltatott le, hogy maga mellett tudhassa őket. Sok-sok portrét rendelt, és kortársait is arra biztatta, forduljanak a legjobb művészekhez, hogy arcmásukat megörökíttessék. Először rézmetszőt javallott, s csak azután, ha megvan az ideális forma, festőt. Boldog, amikor hazatér a Canova-tanítvány Ferenczy István, s megtiszteltetésnek érzi, hogy az ő büsztjét is márványba mintázza. Véleményt mond a kor fontos épületeiről, a síremlékekről. Talán csak a zenéről nem. A kiállítás végén a rendezők filmen mutatják meg, melyek voltak azok az alkotások, amelyek rabul ejtették Kazinczyt. Mit szeretett a Belvedere-ben, a nagyszebeni Brukenthal-képtárban. Az itáliai reneszánsz három mesterét, Raffaellót, Giorgionét és Tizianót tette a legmagasabbra, és ki nem állhatta a németalföldi csendéleteket.

De túlságosan előreszaladtunk! A tárlat fogadóterében a széphalmi kúria képe mellett felállított számítógépen magunk választhatjuk ki, hogy a Kazinczy-életműnek melyik aspektusa izgat minket leginkább, s tudással felvértezve léphetünk az első terembe, ahol az 1801-ig tartó időszakot tekinthetjük át, festmények, metszetek, dokumentumok segítségével. Gyermekévek, sárospataki kollégium, joggyakorlat Kassán, Pesten, Eperjesen, belépés a szabadkőműves mozgalomba, csatlakozás Martinovicsékhoz, hat és fél év fogság, amelyről talán legmaradandóbb prózai művét, a Fogságom naplóját írja meg később. Aztán jön a házasság, Széphalom megépítése, a berendezés - benne a kiállításra rekonstruált dolgozószoba. És már folyik is a nyelvújítási küzdelem. Ortológus-neológus vita. Széphalom-Debrecen-per. Odaállunk a számítógép elé, és négy fordulóban vizsgázunk: mi is az a rakontza, a földabrosz, mit jelentett a hölgy, a páholy, mely szavak születtek tükörfordításból. Mi maradt és mi veszett el az akkori buzgalomból? Ahogy fordulóról fordulóra lépegetünk, Ady jár az eszünkben: "...a jó magyar nyelv azért kallódott el, mert válságos időkben azok szegődtek mellé, akik nem tudhattak magyarul. Se a testőrök, se Kazinczy..." Végül elbizonytalanodunk, mégiscsak a nyelvújítók leleménye a színház, a könyvtár, az alkony...



A kiállítás utolsó nagy egysége az 1820-as évektől a halálig terjedő időszakot fogja át. Jön az új nemzedék, amely már nem csak hódolattal illeti a mestert. Jön a romantika, Kisfaludyék, az új kritikusok, akik ásatagnak látják Kazinczy ízlését, művészetfelfogását, és nemtetszésüknek hangot is adnak. (Az éles fogalmazást a mestertől tanulták!) Kölcsey kéri őket esdve: "kíméljék a szent öreget", mert ha ő nincs, senki a mostaniak közül nem léphetett volna színre.

A tárlat a legfinnyásabb irodalomértőket is elkápráztatja gazdagságával, a magyarázó szövegek igényességével, de a laikusokat is meghódíthatja, hiszen egy-egy súlyosabb fejezet után jön a játék, a zene, a kép. Így aztán Radnótival együtt mondhatja a látogató: "egyre jobban értelek, Kazinczy, régi mester".

(A kiállítás 2010. február 28-ig tekinthető meg.)