- A 2002-es kormányváltás után az új kulturális miniszter, 2006-ban az akkori miniszteri biztos távolította el, most harmadszorra is visszatért. Mi hajtja: hatalomvágy, hiúság, netán az igazságérzet?

- Egyik sem, egyszerűen hiszek abban, hogy az Operaház jobb sorsra érdemes, és megérdemli, hogy Magyarország vezető kulturális intézményeként tartsák számon. Itt még nem történt meg a rendszerváltás, nincsenek gazdaságilag megalapozott döntések, noha egy ilyen jelentős állami támogatásból működő intézménynek úgy kellene működnie, mint egy nagyvállalatnak: csak annyit költve, amennyi a kívánt eredményhez szükséges. Ugyanakkor egy nagy hagyománnyal és művészi potenciállal bíró színházról van szó. A reformokat Locsmándi Miklóssal 2001-2002-ben elkezdtük, de közbeszólt a kormányváltás. 2006-ban láttam esélyt a változásra, de a politika úgy döntött: jobb, ha csönd van az Operaház körül. Márpedig a kettő együtt nem megy: vagy csönd lesz, és minden marad a régiben, vagy változások lesznek, amitől viszont többen esetleg jajgatni fognak.

- Horváth Ádám miniszteri biztossá való kinevezése után világossá vált: előbb-utóbb ön is megérkezik. A politika tette a ház élére?

- Természetes, hogy a mindenkori kormány olyan embereket ültet egy ilyen intézmény élére, akikben megbízik. Arra, hogy a Fidesz bizalmát élvezem, inkább büszke vagyok, minthogy politikai függetlenséget hazudjak - miközben a szakmai döntéseimet soha nem befolyásolta a politikai hovatartozás.

- Megbízása 2012 végéig szól. Mit kell ezalatt elvégeznie?

- A legfontosabb, hogy kialakítsam a következő két évad műsorrendjét és működési tervét. De kértem a minisztériumtól azt is, hogy a következő vezető ne úgy lépjen be ide, hogy azt kelljen átvennie, amit én kidolgoztam, hanem írjanak ki időben pályázatot, a nyertessel pedig hadd dolgozzak együtt, azaz biztosítsák a folyamatos átadást-átvételt.

- És ha ön nyer? Egyáltalán indulna egy ilyen pályázaton?

- Sok múlik azon, hogy a kulturális kormányzat bízik-e bennem. Úgy érzem, a következő két évben meg tudom mutatni, mit gondolok az operajátszásról és egy színház működéséről. Ha hosszú tá von sikere lesz, akkor elégedetten, ha nem, akkor elégedetlenül, végleg távozom.

- Az elmúlt években történt előremozdulás az Operában?

- Amikor 2001-ben átvettük a házat, száz körül volt a magánénekesek száma, ma már csak harmincan vannak, és a fontosabb szerepeket azok éneklik, akiket én hívtam ide 2001-2002-ben. Azóta az Operaház nagyrészt blokkrendszerben működik, a próbarend is hasonló ahhoz, amit annak idején elképzeltem. Leépítések voltak, és mára főleg azok maradtak itt, akiket én is kiemelt zenészként, kórustagként, énekesként kezeltem.

- Hol nem történt változás?

- Kirívóan magas a bemutatók költsége, de a próbák fegyelme és a szervezettség is megoldatlan. Radikális lépéseket 2001-2002-ben is tettünk, de ezek eredményei elsorvadtak, vagyis sok mindent elölről kellene kezdeni. Zaj most is lehet, mert olyan rendszerekhez is hozzá kell nyúlni, melyekből néhányan éveken át nagyon sok pénzt kivettek.

- Például?

- Amikor 2001-ben idekerültem, a legdrágább produkció Kerényi Miklós Gábor rendezésében Az öt utolsó szín volt, 15 millió forintos költségvetéssel. Ma nem ritka a százmilliós tételű előadás, azaz amint több lett a támogatás, úgy nőttek a jelmez- és díszletköltségek is. A szeptemberi Mefistofelét például 30 millióra tervezték, de a túlórákkal meghaladta a 75-öt - egy-két százalékot még lehet tévedni, de ekkorát nem!

- Az opera drága műfaj, könnyen ráfogható, hogy máshol is ennyibe kerül.

- Pont ezt ne fogjuk rá! Hamburgban, ahol a legnagyobb rendezők dolgoznak, kevesebbe kerül egy premier, mint Budapesten. Mostanában olyan bemutatókat is gyártott az Operaház, amelyekhez a díszleteket nem lehet három óra alatt felállítani - ami egyébként az elvárás -, hanem húsz órán át építik őket, kintről hívott pluszmunkaerővel.

- Elhagyja A bolygó hollandit, amelyet Kovalik Balázs rendezett és Fischer Ádám dirigált volna. Illik ez?

- A Hollandi azért került a műsorba, mert Luigi Nono Intolleranza című darabja, amelyet Brüsszellel közösen hozott volna létre az Operaház, a rendező halála miatt meghiúsult és ezt akarták pótolni a Wagner-művel. De kiderült: a Hollandi meghaladja a lehetőségeinket, annyi a premier, hogy a műhelyek nem tudják vállalni a díszletek és jelmezek elkészítését, nincsenek kész tervek, nincs teljes költségvetés és szereposztás, a próbarendben pedig bizonyos darabok nem kaptak volna helyet, mert ezt az új művet kellett volna betanulni. Ezért marad el a Hollandi, szó sincs boszorkányüldözésről.

- Nem lesz Erkel-gála sem. Tényleg "Kovalik-mentesíti" a házat?

- Nem tartottam szerencsésnek, hogy Erkel Ferenc születésének 200. évfordulójára, november 7-ére terveztek egy Bánk bán-felújítást, az előző napra pedig egy Erkel-gálát. Egy premiert és egy gálát egymás után nehéz összehozni, egyébként is nagy volt az érdeklődés a Bánk bán iránt, mivel először mutatjuk be úgy, ahogy Erkel megírta, Egressy Béni eredeti szövegével. Így, november 6-án és 7-én is koncertszerűen elhangzik az ős-Bánk bán. Kovalik Balázst nagyra becsülöm, számítok a munkájára. Sőt szerettem volna, ha már a jövő évi első premierünket, a Simon Boccanegrát is ő rendezi, de akkorra már elígérte magát.

- Fischer Ádámra tiszteletbeli fő-zeneigazgatóként vagy első vendégkarmesterként számít?

- Tisztáztuk a viszonyunkat - nem mondom, hogy felhőtlen volt az elmúlt négy évben - elmondtam neki, hogy nagyon szeretném, ha részt venne az Operaház működésében. Természetesen elfogadom azt, amiben a miniszterrel megegyezett. Biztosnak tűnik, hogy decemberben vezényli az Ascanio Albában című Mozart-bemutatót, a Wagner-napokon a Lohengrint és a Trisztán és Izoldát, de a májusi Otellót se mondta le. Örömmel számítanék a segítségére a nagy Mozart-operák felújításánál is. Egyébként szeretném, ha minden kiváló magyar dirigens megmutathatná magát, és több komoly külföldi karrierrel bíró karmester is Budapestre jönne.

- Kovács János jelenleg első karmester, noha ő volt, aki anno mindent bevetett ön ellen, lobogtatta a vezetői alkalmatlanságáról szóló végzést, sőt azt mondta: kottát se tud olvasni.

- Kovács Jánost mindig tiszteltem, és úgy gondolom, szükség van a munkájára - ezért is nyeltem le tőle bizonyos dolgokat. Kezdetben többeket meglepett a vehemenciája, de azóta olyan sok mindenki ellen kikelt már, hogy mindez veszített az erejéből. Ő az örök rebellis, aki aláírásokat gyűjt az aktuális zeneigazgató ellen, miközben nagyszerű elő adásokat vezényel. Ha ugyanúgy dolgozik, ahogy korábban, akkor előbb-utóbb mindenki megszokja, hogy néha körbejár egy-egy aláíróívvel...

- A házban egyébként hogy fogadták a visszatérését?

- Tudom, kik az igazi barátaim, akik a nehéz időkben is mellettem álltak. Érdekes látni azokat, akik részt vettek az el távolításomban, de most mosolyogva gratulálnak, és látom azokat is, akik nem örülnek nekem. De nincs bennem rosszallás vagy bosszúvágy, hiszen sokat köszönhetek a két "kényszerszünetnek". Nem csak erkölcsi téren, hanem azért is, mert több éven át dolgozhattam Hamburgban és Szöulban, ahol megismerhettem a német és a koreai zenei kultúrát is.

- A külföldi dirigálásoknak vége?

- Most, hogy Buenos Airesben bemutattuk a Kátya Kabanovát, az évad hátralévő részében szeretnék itthon maradni, aztán meglátjuk. Az előző igazgatóságom alatt is mindig akkor tört ki lázadás, amikor elmentem egykét hétre vendégszerepelni, úgyhogy ezeket a munkákat próbálom nyárra sűríteni. Most az a legfontosabb, hogy az Operaházból mit lehet kihozni.

- A fenntartó szándékai ismertek: gazdaságosan működő ház, be illesztve az európai vérkeringésbe . Megvalósítható ez a mostani formában?

- Locsmándi Miklóssal 2001-ben az volt az egyik feladatunk, hogy az akkori kulturális kormányzat elé terjesszünk több javaslatot arról, hogy mekkora álla mi dotációból milyen színházat lehet megvalósítani. Négy ajánlatot tettünk: egy gyengébb finanszírozásút, valamint egy 6, egy 8 és egy 12 milliárdos tervet, melyek közül a két drágább a kht-vá alakítással járt volna együtt. A miniszter úgy döntött, a ház maradjon a köz szférában, viszont a 6,3 milliárd forinttal csatlakozzon a nemzetközi vonulathoz. A mostani tárcavezetéstől is kértük, hogy letehessünk néhány tervet, melyek alapján ne kik kell meghatározniuk, merre menjünk tovább.

- Szerepel köztük a gazdagsági társasággá való átalakítás is?

- Mint lehetőség, biztosan. Magánemberként jobban örülnék, ha a közszférában maradna az Operaház, de a döntés a fenntartó kezében van. A következő vezetést azonban csak úgy lehet kinevezni, ha tudja, mennyi pénzből hány előadást, hány színházban és hány emberrel tervezhet. Nem lehet folytatni az elmúlt évek gyakorlatát, amikor nem lehetett tudni, van-e két színház, vagy hogy megígérik a 6,3 milliárd forintot, ami végül 4,7 milliárdra apad.

- A társulati létszám ideális?

- A létszám függ attól, mi lesz az Erkel Színházzal. Ha továbbra is egy ját szóhelyünk lesz, nem hiszem, hogy a művészi állományt nagymértékben csökkenteni kellene. Ha viszont két színházzal kell működnünk, jelentős létszámtöbbletre és plusz költségvetési hozzájárulásra lesz szükségünk.

- Feltéve, ha az Operaház üzemelteti az Erkelt, és nem veszi át a főváros.

- Az Erkel valaha városi színházként működött, 1951-ben került az Operaház igazgatása alá. Nekünk kényelmesebb lenne, ha nem hozzánk tartozna, miközben tudom, hogy a kulturális életnek nagy szüksége van rá. Meggyőződésem, hogy most is lehetne ott előadásokat tartani. De működhetne akár társulat nélkül is, befogadóként, a Theater an der Wien mintájára: stagione jelleggel létrehozott előadásokat játszhatna, mehetne ott a Bánk bán, a Traviata, a Háry János és hasonlók olcsó jegyekért, fiataloknak, nyugdíjasoknak, nagycsaládosoknak, a magyar közönségnek.

- Hogy érzi: változott az évek alatt? Tudja, hol hibázott nyolc éve?

- Persze, de úgy vélem, a 2001-2002-ben elkezdett reformokban kevés hibát követtünk el, hiszen azok eredményeit még látom az Operaházban. És jólesik, amikor azok is, akikről tudom, hogy a hátuk közepére sem kívánnak, elismerik, hogy az a kollektív szerződés vagy az a próba- és játékrend, amelyet kidolgoztunk, működött. Kétségtelen, hogy ifjú hévvel nekimentem olyanoknak, akiknek nem kellett volna és bizalmatlan voltam olyanokkal, akik nem ezt érdemelték. Ma sokkal jobban ismerem a terepet, tudom, kik akarják az Operaház javát, és azt is, hogy kik az ügyeskedők.