A 41. Magyar Filmszemle ünnepel, a kritika rajong, sőt ömleng. Íme, az újabb példája annak, ahogy a magyar film megrontja tehetségeinket. Szép szóval, hízelgéssel, díjakkal. Persze ki vagyunk éhezve a jóra, de miért hisszük el, hogy van olyan műfaj, hogy fesztiválfilm? Olyan ez, mint egy tétova bocsánatkérés: csináltunk egy fesztiválfilmet, nem számítunk a köz érdeklődésére, így kell minket szeretni. De ha már fesztiválfilm: kétségtelen elismerés, hogy a hazai siker után Hajdu Szabolcs részt vehetett a Berlinalén, ugyanakkor nem az első vonalban versenyzett; a Bibliotheque Pascalt a kísérleti alkotásoknak fenntartott Forum szekcióban mutatták be, díjat nem szerzett Németországban.

Ha a visszafogott nemzetközi fogadtatás okait keressük, szembe kell néznünk régi betegségünkkel: az öncélúság mámora pangó nézőterekbe torkollik. Hajdu kétségtelenül a kortárs magyar film nagy ígérete (38 éves), de a Bibliotheque Pascal az utóbbi évek legkeserűbb mulasztása. Annál is fájdalmasabb ez, mert sugárzik a moziról az ötletesség. Épp csak a tét szivárog el e 110 perc alatt, mert a harsány képi megfogalmazás eltereli a néző figyelmét a történetről.

Mi meg ülünk tétován: mit rontottak el az alkotók? Hiszen jó az alaphelyzet: romániai magyar lányt eladnak prostituáltnak Angliába. Jók a helyszínek: Erdély ebben a filmben végre nem a hamis romantika területe - mennyivel lebilincselőbb a valóságot nézni, mint hamis illúziókat kergetni. Főként románul és angolul beszélnek a moziban, de anya és lánya külön nyelvet, a magyart használja. Mi ez, ha nem gyönyörű? Jók a színészek: bár Török-Illyés Orsolya játéka túl intellektuális egy ilyen könnyen félrevezethető karakterhez, nehéz nem szeretni. A Bibliotheque Pascal, azaz a liverpooli elitkupleráj főnöke (Shamgar Amram) maga a szellemes ördögi csábítás. A román színészek olyan hitelesen játszanak, ahogy magyar művészt rég nem láttunk mozivásznon. Imponáló részletek, az egész film mégsem több egy tehetséges rendező szertelen önkifejezésénél. A mesei-mágikus elemek és a realista alaphelyzet szétfeszítik a film egységét.

Márpedig a néző nem ezért megy a moziba; nem izgalmas mozaikokért, amelyeket összerakhat, nem rejtvényért, amit meg kell fejtenie, hanem filmélményért. Ahhoz meg szakértő szem sem kell, hogy lássuk: ez a vizuális orgia nem állt meg a saját lábán, ezért leforgattak a film elejére és a végére két izzadságszagú, magyarázó párbeszédet. Az elsőben az angliai hányattatásból hazatért főszereplőt faggatja a gyámhatóság, ami alkalmat ad arra, hogy az egész filmet előre megértsük. A végén ugyanez a helyzet, immár a végkifejlettel: megkapja-e gyermekét a hivataltól az asszony. Ezzel a lapos kerettörténettel ékelték ki a filmet, nehogy leguruljon a lejtőn, míg senki nem néz oda. Miért felelnek a producerek (Angelusz Iván, Kovács Gábor, Hámori András), mit csinál a dramaturg (Orsós László Jakab), ha nem a szerkesztői következetességet, a közérthetőséget, végső soron a nézőt képviselik? Ha filmet készítünk valóság és fikció viszonyáról, kell egy főszereplő, aki - mint például Tim Burton hasonló koncepciójú A nagy hal című filmjében - a sokszor lesajnált valóságot képviseli. Dramaturgiai fegyelem nélkül be kell érnünk a tetszetős részletekkel. Márpedig egy négyszázmilliós produkciónál bűn, hogy ez megtörténhetett.

A magyar film évtizedek óta a fejsimogató stádiumban van, óvjuk és féltjük tehetségeinket ahelyett, hogy a legkézenfekvőbb kihívás elé állítanánk őket: Dániától Amerikáig mindenhol a nézőknek készítenek mozgóképet. A perverz az, aki beéri a résszel. Nekünk viszont az egész kell! Hajdu Szabolcsnak megvolna a tehetsége, hogy reményt, azaz teljességet adjon a nézőnek. Az lesz a magyar film igazi ünnepe, és akkor talán még nyakkendőt is kötünk hozzá.