Sosem gondoltam volna, hogy a Nemzeti Galéria A épületében (a volt Ludwig Múzeumban) hatásos tárlatot is lehet rendezni, miután az elmúlt években nem egy, jobb sorsra érdemes próbálkozás esett áldozatul a körfolyosós, nyomasztó épületnek. Ezért most csak ámultam, amikor beléptem a Kovásznai-kiállításra.

Mintha elvarázsolt kastélyban járnánk. A máskor ásító, középütt tátongó tér megtelt élettel, a díszlet - mert valójában erről van szó - drámai romantikája azonnal magával ragad. A földszinten, fénykeretben hatalmas, színes vásznak, a fénysorral szegélyezett, vörös borítású főlépcső fülledt lokálhangulatot áraszt, szemben vele egy óriáskivetítőn képek villódznak, a hangszórókból a hetvenes évek magyar beatzenéje, Edith Piaf és forradalmi dalok szürreális egyvelege harsog. Az első pillanatban nyilvánvaló: ide bekukkantani nem lehet, itt órákat kell bolyongani, mert valami rendkívülinek vagyunk a tanúi.

Fantázia és merészség

Ha Iványi-Bitter Brigitta kurátor csak annyit tett volna, hogy Kentaurral, a látványtervezővel felépíti ezt a panoptikumot, bizonyságául annak, hogy fantáziával és merészséggel alkalmassá lehet tenni az alkalmatlant, már ezzel önmagában kalapemelést érdemelne. De sokkal többről van szó: a leggigantikusabb, legkorszerűbb projektről, amely a magyar kiállítástörténet során valaha megvalósult.

Mindez persze nem jöhetett volna létre a művész egykori főnöke és barátja, idősebb Matolcsy György gondoskodó figyelme, valamint a háttérben meghúzódó gyűjtő-mecénás, Komlós János anyagi támogatása nélkül, amelynek következményeként 2007-ben Iványi-Bitter Brigitta vezetésével megalakult a Kovásznai Kutatóműhely a hagyaték feldolgozására. A fiatal művészettörténész közel négyévi munkájának eredménye nemcsak ez a monumentális kiállítás, hanem egy pompás monográfia is, digitális mellékletekkel: a négy korongon a festői életmű teljes képanyaga és az összes mozgófilm megtalálható. A kutatóműhely mindemellett multimédiás honlapon is közzétette, és folyamatosan frissíti eredményeit a világhálón. Tudományos munkát és látványos ismeretterjesztést ilyen komplex módon összekapcsoló kiállításra eddig még nem volt példa Magyarországon. Gyanítom, külföldön sem mindennapos az ilyesmi.

Veszedelmes irodalmi huligán

Ki volt Kovásznai György? Jellegzetes, ugyanakkor öntörvényűségéből fakadóan kiemelkedő alakja a hatvanas-hetvenes évek magyar művészvilágának. Annak a furcsa, hibrid időszaknak, amelyet jobb híján Kádár-rendszernek nevezünk, melyben a tiltott és tűrt kategóriák érzékeny mezsgyéjén egyensúlyozó alkotók a szellemi bezártság dacára úgy tudtak reflektálni a nyugati kortárs áramlatokra, hogy kivételesen eredeti művek születtek filmen, zenében, irodalomban, képzőművészetben egyaránt.

Kovásznai festőnek tanult, de nehezen viselte a főiskolai kötöttségeket, mert "a tanárokat tehetségtelennek, a szellemet ostobának" tartotta. Két év után félbehagyta tanulmányait, és afféle forradalmi romantikából bányásznak állt, majd gyári munkásként dolgozott. Néhány év múlva visszatért ugyan a Képzőre, ám festészetét elfogadhatatlannak minősítették, és ezúttal végleg eltanácsolták. Összebarátkozott az ekkoriban épp hallgatásra kárhoztatott Korniss Dezsővel, vele készítette első rajzfilmjeit. Időközben regényt, színdarabot, esszéket írt, szűk körű felolvasásokat tartott. Sajátos mentorra lelt Végh László doktorban, az akkori magyar avantgárd gurujában, aki saját lakásán szervezett művészi szeánszokat, és arra is gondja volt, hogy az eseményeket magnóra rögzítse, s így megőrizze az utókornak. A történet szomorú fintora - és egyben a kor tudathasadásos állapotának tükre - hogy Végh a szalagokat nyomban továbbította az állambiztonságnak, és "Orvos" fedőnevű jelentéseiben "veszedelmes irodalmi huligánnak" jellemezte Kovásznait.

Nagy sárga kompozíció (1983)

A hatvanas évek elejétől Kovásznai rajzfilmesként dolgozott a Pannónia Filmstúdióban. A mozgásfázisokban való gondolkodás azonban már jóval azt megelőzően érezhetővé vált rajzain - miként ez 1955-ös bányászsorozatán megfigyelhető -, hogy az első animációs filmjét elkészítette volna. Kovásznai zsenialitása éppen ebben rejlett: úgy festett, mintha filmezne, miközben filmjei voltaképpen képzőművészeti alkotások. Már a második darab, az Átváltozások (1964) - saját szavai szerint - "nem több, mint egyetlen mozgásba hozott festmény". E kisfilmmel elnyerte a mannheimi fesztivál Aranydukát díját, de a következővel nem volt ilyen szerencsés: a Gitáros fiút (1964) betiltották. Bár retorzió nem érte, és a továbbiakban is hagyták dolgozni, besorolhatatlanul egyedi festményfilmjei alig kaptak nyilvánosságot. Virtuózan festett és rajzolt, a XX. századi modern művészet stílusirányzatait parádésan tudta váltogatni Matisse-tól Picassóig, a szürrealistáktól az absztrakt expresszionistákon át a pop-artig. Animációinak többnyire nincs története, a Hullámhosszok (1971), a Körúti esték (1972) vagy A 74-es nyár emléke (1974) című bravúrdarabok hangulat-, kép- és zenemontázsai a legjobb dokumentumfilmek erejével adják vissza a pesti presszók, illetve a magyar beatkorszak világát.

Szembenézés a halállal

A festményfilmek csúcspontját a nagy francia forradalmat képileg megjelenítő Ça ira (1973) jelenti: ezúttal a folyamatot már nem a kamera előtt át- és átfestett táblák sorozata adja, hanem önállóan elkészített festmények sokasága. Hogy különkülön és együtt is mennyire szuggesztív darabokról van szó, arról a mostani kiállítás győz meg bennünket igazán.

Az egyetlen nagyjátékfilmje, a Habfürdő (1979) bukás lett. (Említést érdemlő apróság: a filmnek az a Molnár Gál Péter volt a dramaturgja, aki korábban ugyancsak jelentgetett Kovásznairól a III/III-as főcsoportfőnökségnek.) A Habfürdőt alig tízszer játszották a mozikban, és ez a kudarc súlyosan megviselte Kovásznait. Nem sokkal később leukémiát diagnosztizáltak nála, ám elutasította a kezelést, betegségét ismerősei elől eltitkolta. Élete hátralévő három esztendeje során készültek legfelkavaróbb alkotásai: szembenézés a sorssal.

A Habfürdőhöz készült festmények önpusztító átértelmezését drámaian dokumentálja a tárlat: képernyőkön a korábbi, a filmhez használt fázis, mellettük a brutálisan lebontott, átdolgozott végeredmény, a halál metaforái. Utolsó nagy festménysorozata a magánélet kudarcait, tragédiáit, vágyódásait dolgozza fel megdöbbentő expresszivitással.

Egy kitűnően rendezett kiállítás, amelyet utaztatni kellene, körbevinni a világon, hogy lám, mik születtek egykor magyar földön, a három T árnyékában.